Thürmer Gyulától Döglégy Zoliig tart a normalitás tábora

Nézem a Time magazin címlapját, ahol fennen ünneplik, hogy egy színésznő nagyon előnytelenül levágatta a haját, megváltoztatta a nevét és a genderfluidsága megéléséről szónokol. Egyre-másra teszik sokkal érzékenyebbé a filmeket, rajzfilmeket, az az igazi, ha a gyerekeknek már egészen kicsiként sem kell nemekkel találkozniuk. Nem telik el egyetlen nap sem, hogy ne látnának valami förmedvényt, ami újra és újra emlékeztet minket: nem sok közünk maradt a Nyugathoz. 

Abban a formában, ahogy a Nyugat ma létezik, biztosan nem. Felzabálta, felélte minden erkölcsi többletét.

 

Úgy járt, mint a mémes megállapítás: a nehéz idők erős férfiakat szültek. Az erős férfiak jó időket hoztak létre. A jó idők elkényelmesedett férfiakat nemzettek, és végül a gyenge férfiak nehéz időket hoztak.

A Nyugat most van az utolsó fázisánál. Bennünk pedig óhatatlanul felmerül, hogy ami valaha is jó volt benne, azt már mi őrizzük. A kereszténységet, a konzervativizmust, a hazafiságot. Nyugaton ezek a szavak egyenként is ellehetetlenítést érnek. Mi több, a nyugati, művelt társaságok része csak akkor lehetsz, ha egészen biztosan egyik sem igaz rád. Ezek ugyanis fosztóképzők a modern, menő galerikben.

Mióta nem tartozunk a Nyugathoz?

Ilyenkor azon is elmélázhatunk, hogy mikortól datálódik ez az egész? Mióta vagyunk idegen test az európai kereszténydemokráciában? Mert hogy nem most kezdődött, az egészen biztos. És egyáltalán: akkor megvolt-e még, amikor mi azt hittük, hogy megvan? A saját bálványaink mikor váltak végzetesen idegenné tőlünk, Közép-Európától, a normalitástól? Vajon biztosak lehetünk benne, hogy harminc éve is volt miért rajongani? Nem egy visszhangot hallottunk? Nem messzi csillagok fényét, amelyek a nagy távolság miatt még akkor is láthatóak számunkra, mikor már réges-régen kihunytak?

Annyit hallottuk, hogy keletről csak az önkény érkezhet, a dölyf, az elnyomás, de összehasonlítva a Nyugattal, mennyivel nagyobb rendet látunk, ha megfordítjuk a tekintetünket? Mennyivel inkább a tradicionális értékek élhetőségét, sőt, túlélhetőségét kapjuk?!

Ez egy nagyon sajátos konzervatív, forradalmi attitűd, azt is látni kell, mert tetszik vagy sem, az egykori KGB-s Putyinban, a kőkomcsiban jóval több a normalitásra való törekvés, mint makulátlan, nyugat-európai kereszténydemokratákban, akik szűkölve tárják ki a kaput az LMBTQ-lobbi előtt. Meg kell szoknunk, hogy teljesen új törésvonalak és szövetségi rendszerek alakulnak ki még a jövőben is, elvégre a normalitás megvallása idehaza olyan egységfrontot hozott létre, aminek az egyik oldalán Thürmer Gyula, a másikon Döglégy Zoli áll.

Nem lehetünk finnyásak, csak erősek

Vége van annak az időszaknak, amikor finnyásak lehettünk a szövetségeseink megválogatásának terén, mert a fennkölt, nyugati barátaink még nagyobb elánnal akarnak minket elpusztítani, mint az ellenségeink. Ezen lehet hitetlenkedve filózni és várni a filézőkést, de érdemesebb azt csinálni, amire eddig is számos példát láttunk:

ne a primer politikai filozófia legyen érdeklődésünk homlokterében, hanem az, mit tudunk a szövetségeseink segítségével megvédeni.

És ezen siránkoznak meg ájuldoznak a hazai simulékony konzervatívok – hát így jártak. Sokuknak megfelelő a leereszkedő vállveregetés, amit az árulásért kaphatnak, de adott esetben 2022 után semmivel sem fognak velük különbül eljárni, mint azt velünk szeretnék.

Úgy tűnik, ez ilyen alkati szolgaság.

Felnőtt a politikai oldalunk, mi is velük együtt értünk meg. Azokra hallgassunk, akiknek érdeke jó tanácsot adni, mert ők is jól járnak, ne azokra, akik elpusztítanának minket. Soha többé nem létezik számunkra európai értelemben vett konzervativizmus, mert ha van igazán fosztóképző, akkor ez az.

Új célok és új utak előtt állunk. Határozottan kell belépnünk a kapun, ennyi az egész.

 

Trombitás Kristóf

A szerző további írásait ide kattintva olvashatja.

Az ellenzéki vita egy színjáték, a mi kegyeinkért zajlik

 

Kiemelt képünk illusztráció. Fotó: MTI/Máthé Zoltán

Iratkozzon fel hírlevelünkre!