Nem vagyok történész. Pennász vagyok. Inkább toll-, mint szemforgató. A gondolatokkal játszom: papírra vetem vagy dalba öntöm azokat. A gyerekeim éppen nagyban memorizálják az online oktatási rendszerben is a Talpra, magyart. Közeledik nemzeti ünnepünk. Miközben itthon minden trikolórba öltözik, annak próbáltam utánajárni – leginkább önmagamban – hogy honnan származik az a zsigeri feszültség, amikor a visszatérő refrént meghallom: esküszünk, esküszünk… Eddig azt hittem, jó magyar vagyok. Most mégis a hazafias érzületem miatt a keresztény hitemet érzem veszélyben.
Ahhoz, hogy a szabadság gyerekkoromtól bennem zsongó dalát felnőttként képes legyek újra otthonosan dúdolni, tisztáznom kell, kit magasztalok, amikor kijelentem harcosan: „a magyarok istenére” esküszöm. Vajon kiben hittek eleink, akihez a költő fohászkodik?
Az egyetlen Isten mint biztos pont
Anélkül hogy vallástörténeti boncolgatásokba kezdenék, elfogadom, hogy a különböző természeti jelenségeket tisztelő őseink istenségként csak egyetlen erőt imádtak monoteista módon. Érdekes belegondolni, hogy az „égisten” helyére a Kárpát-medencébe érkező magyarok számára nem jelenthetett túl nagy fennakadást „Jahvét” behelyettesíteni. Mintha a magyarok szívét odaföntről előkészítették volna erre a kiteljesedésre és letisztulásra.
A kereszténység befogadása persze nem történt meg egyik pillanatról a másikra. Államalapító szent királyunk hite és igazságszeretete is szükséges volt ahhoz, hogy a felfedezett evangéliumi igazság mindmáig meghatározza az életünket. Amikor ezt leírom, a „mindmáig”-gal máris aggályaim keletkeznek. (Most ezeket szándékosan elhanyagolom.)
Tételezzük fel, hogy a „magyarok istene” ugyanaz, aki elküldte a Földre egyszülött Fiát, „hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Amint ezt elfogadjuk,
a Nemzeti dal egy hatversszakos imává, vallásos himnusszá változik át. A pogányságnak – elvileg – nyoma sincs benne.
hirdetésA francia forradalom öröksége
A francia forradalom „vívmányait” magán viselő magyar szabadságharc viszont mégsem hagy bennem békességet. A liberális szemléletű embertársaink ma újra közkedvelt „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszava lehet, hogy szép a humanitás szintjén, ám Istenhez csekély köze sincs. Nem véletlen – és talán valahol az akkori egyházi berendezkedés hibája is, hogy idáig fajultak a dolgok –, hogy a szabadság szele egyfajta katolikus egyházzal szembeni alapállást és egy újfajta, ám „jólöltözött”pogányságot is magával hozott.
A „szabadságból” szabadosság lett és a bűnt a bűnössel egyetemben elfogadó hamis tolerancia. Az „egyenlőség” lendületével az isteni abszolút igazságot döntötték le trónjáról, amelyhez jobb esetben igazodnunk kellett volna. A „testvériség” – amelyet Ferenc pápa is, jóllehet más értelemben hangsúlyoz a „Fratelli tutti” kezdetű enciklikájában – pedig elfelejti, hogy csak azok egymás testvérei, akik a mennyei Atya gyermekei, és ilyen módon a Megváltó társörökösei.
Az általános testvériség mindenkire történő kiterjesztése éppen a megváltottságunk kincsét bagatellizálná el a végletekig.
„Az igazság szabaddá tesz” – halljuk a Bibliából. Nézzünk tehát szembe az igazsággal, és nagyon gyorsan tegyük tisztába, hogy mit ünneplünk és mit nem ünneplünk március tizenötödikén!
Nem vagyok abban biztos, hogy az Isten létezését zsigerből tagadók – politikusaink, szomszédaink, bárki – a fennhangon elszavalt Nemzeti dal közben mégis csak imádkozni szerettek volna.
Pogányság vagy istenhit?
Nem, kérem szépen! Itt semmi ilyesmiről nincsen szó, legfeljebb az „így is lehet kereszténynek lenni” divatos színjátékáról. Bármennyire is szeretnénk elhinni, hogy a „magyarok istene” az egyetlen élő és igaz Istenre vonatkozó megszólítás, fogadjuk el fájdalmasan, hogy
ez a „magyarok istene” a pogányok évről évre felmelegített ura, akinek oltárán még a kommunisták is előszeretettel mutatták be áldozataikat.
Még mielőtt valaki azt hinné, hogy nem szeretem a hazámat, annak üzenem: jobban szeretem a népemet annál, mint hogy bálvány, pogány, nem létező istenek hódolatára buzdítsam. Hiszem, hogy Isten a „magyarok Istene” is. Éppen úgy, ahogyan a románoké, az ukránoké, az amerikaiaké vagy az irániaké.
Ez a mindenható Úr mindenkit szeret. Személyes szeretettel szeret engem, és személyesen szereti Magyarországot. Ő féltékeny Isten, és nem engedi, hogy az ő népét háromszavas mottóval ragadják el tőle. Ezt a szellemi harcot láthatjuk a szemünk előtt, miközben megóvjuk gyermekeinket, családunkat, hitünket az istentelen támadásoktól. Magyarország nem eladó! „Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”
A valódi szabadságharc tehát folytatódik.
Gável András
Megvalósulni látszik egy pogány világ, ahol nyugdíjba küldik Istent
