Nem mindegy, hogy gregorián vagy rock and roll
Nem vitatkozhatnék azzal a kijelentéssel, hogy a kultúrának és a szokásnak komoly szerepe van abban, hogy az adott kor embere miként fogalmazza meg Isten dicsőítését. Ennek következtében gazdagodott időről időre az egyház zenei kincsestára. Amikor azonban a szubjektív megfogalmazás annyira túlsúlyba került, hogy az már elhomályosította az örök kinyilatkoztatást, az egyház felelősei meghúzták a gyeplőt a hit tiszta megőrzésének érdekében.
Még azzal sem perlekednék, hogy valóban számít az, ki milyen zenei nyelvet beszél és ért meg. Mindannyian belenőttünk valamilyen zenei formatárba. Fontos, hogy megnyilatkozhassunk Isten előtt – úgy, ahogyan vagyunk, a nyelvünket és a zeneiségünket is beleértve.
A zenei stílusokkal kapcsolatban állandóan jelen lévő vitát ugyanakkor nem lehet egy huszárvágással megoldani, mondván, „minden vita felesleges, személyes ízlések irányítanak bennünket”.
Ha ezt kijelentjük, és egyet is értünk vele, akkor semmibe vesszük az egyház történetét, amely a zenei formák szintjén is megmutatta az időtállót és a koronként lecserélődőt (amely a maga nemében szintén kincs).
Az egyház a liturgiában nem valami preferált zenei stílusban énekel, hanem magát a liturgiát énekeli meg. Ennek sok évszázados zenei megszólalása a gregorián. Emiatt jut kiemelkedő feladat és szerep a gregoriánnak, amely az egyház gyakorlata által és a Szentlélek ajándékaként már több egy adott zenei stílusnál. Leginkább azt a lelkületet tükrözi, mely a szent szövegeknek önmagát teljes mértékben alárendelő zenei hangokat jelenti. Ezen a ponton olyannyira mértékadó, mint maga „az Úr alázatos szolgáló leánya”.
A ma virágzó, de holnapra elfeledett zenei stílusok csak akkor és annyiban képesek szolgálni a szentet és Isten dicsőítését, amennyiben igazodni tudnak és akarnak a zenei stílusnál is többet jelentő gregorián lelkületéhez. Nem helyes tehát összehasonlítani az egyház ősi zenei nyelvét bármely kor egyéb stílusával.
Az egyes zenei stílusokat – akár egymáshoz való viszonyukat – is csak úgy érdemes megmérni, hogy azok betöltött küldetését az egyház zenei nyelvezetének lelkületéhez mérjük, amelyben az örök Isten arca képes felragyogni el nem múló fényességében előttünk.
Nem szentségtelenedett meg a szentély – Szász Péter a Vasárnapnak
Természetesen minden kor adott zenei nyelvezete – mint ahogy a történelem egy adott szakaszában élő ember is – megjelent Isten dicsőítésében, és általában utalt egy megújult Isten és ember közötti kapcsolat kezdetére. A profán találkozott a szenttel, hogy mindent, ami az emberé, Isten magába emeljen.
Így a keresztény popkultúra igen gazdag stílusvilága is azért és addig képes szolgálni Isten dicséretét, amíg fellelhető benne az ősi, letisztult gregorián lelkülete – és ez itt már nem zenei stílus és hangjegyek és ritmusok kottai elhelyezésének a kérdésköre.
„A zene kitalálója Isten, és úgy a legszebb, ha minden művész neki ajánlja fel és köszöni meg tehetségét, az alkotni tudás, a zenei kifejezés örömét és szépségét” – fogalmazza meg Erős Tibor véleménycikkének végén éppen azt az attitűdöt, amellyel a dicsőítésben szolgáló zenésznek rendelkeznie kell. A zene „kitalálója” valóban az az Isten, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
Ahol Isten dicsősége, ott a mennyország – Palánki Ferenc püspök a Vasárnapnak
Ennek a szeretetnek a csúcspontja minden dicsőítés legteljesebbike: Krisztus keresztáldozata, amelynek jelenvalóvá tétele maga a szentmise. És éppen ez az áldozat az, mely nem homályosodhat el sem ma, sem pedig más korokban. A halálon győzedelmeskedőt ünnepeljük, és az ő dicsőséges trónja elé járulunk dadogó, mai szavainkkal, és a tökéletes isteni szépségtől ellesett muzsikánkkal. Higgyük el, ez neki nagyon kedves.
Gável András
Kiemelt képünk forrása: Unsplash/Miqueias Ferrier
