Auschwitz „attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb”

1945. január huszonhetedikén szabadult föl az auschwitzi koncentrációs tábor. „Az egykori tábor ma múzeum” – írta Pilinszky János, aki 1965 tavaszán nővérével együtt látogatott el a Krakkó melletti lágerbe. S azt is hozzátette: a láger falai közé zárt múlt még valódibb, még érvényesebb.

Tizenöt évvel ezelőtt elődje, Szent II. János Pál pápa nyomdokait követve XVI. Benedek pápa ellátogatott Auschwitz-Birkenauba – annak a népnek a fiaként, „amely fölött egy bűnözői csoport megragadta a hatalmat”. Ott elhangzott beszédében a tábor csöndjéről szólva azt mondta, „e csend azonban idővel a megbocsátás és megbékélés hangos szava lesz, kiáltás az élő Istenhez, hogy soha többé meg ne engedjen valami hasonlót”. A pápa hangsúlyozta, hogy „ezek az erőszakos bűnözők” alapjában „azokat a gyökereket is ki akarták tépni, amelyekre a keresztény hit épül, s véglegesen az önmaguk által alkotott hittel, az emberi uralomba, az erőbe vetett hittel akarták helyettesíteni”.

És még egy fontos passzus az egyházfő 2006. május 28-án, vasárnap elhangzott beszédéből:

„Ez is célja ittlétemnek: kérni akarom a kiengesztelődés kegyelmét – elsősorban Istentől, aki egyedül tudja megnyitni és megtisztítani a szívünket; azután az emberektől, akik itt szenvedtek, s végül a kiengesztelődés kegyelmét mindazoknak, akik történelmünk ezen órájában a gyűlölet hatalmának új formái és a gyűlölet keltette erőszak miatt szenvednek.”

Szomorú valóság: ma világszerte keresztények tömegeit üldözik, a kereszténység gyökereit akarják kitépni – hol csupán verbális, hol fizikai erőszakkal.

Köztudott, Pilinszky János költészetét jelentős mértékben meghatározta második világháborús tapasztalata, többször is írt, nyilatkozott erről. A hatvanas években született híres írásában (Ars poetica helyett) így fogalmazott:

„Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb.”

Pilinszky „evangéliumi esztétikájának” a forrásvidéke ez. A világháborús tapasztalat magyarázza a költő nyelvi szegénységét, amelyre ő maga is oly sokszor hivatkozott. Ahogy írta, megtapasztalta a már elfeledett szavak – éhség, szomjúság, hazátlanság – elemi jelentését. S így fedezte föl a vallásos lélek sajátját, a „mozdulatlan elkötelezettséget”, ami szerinte a művészet lényege. A múlt terhének vállalása, a jóvátehetetlen jóvátételének reménye – a művész elkötelezettsége az időben egyszerre fordul a múlt és a jövő felé.

1965 áprilisában publikált írásában Pilinszky „a szenvedések fővárosának” nevezte Auschwitzot. Végigjárja a kőblokkokat, nézi a bőröndök, gyermekcipők, művégtagok, „héber betűs szent könyvek és latin nyelvű breviáriumok” halmait, s vigaszért a táborban megölt Edith Steinhez fordul (akit már a költő halála után Szent II. János Pál pápa boldoggá, majd szentté avatott, s akit ma Európa egyik védőszentjeként tisztelünk), idézve a mártír kármelita apáca utolsó szavait:

„Nem panaszkodom. Az ember nem szerezheti meg a kereszt tudományát (Scientia Crucis), csak amikor a kereszt teljes súlyával ránehezül. Az első pillanattól fogva bensőséges meggyőződésem volt és szívem mélyéről kiáltottam: ’Ave Crux, Spes Unica!’ (Üdvözlégy, Kereszt, egyetlen reményem!)”

*

Pilinszky János szobájának falán, az íróasztal közelében függött egy bekeretezett fotó, Simone Weil képe mellett. Híres felvétel, Auschwitzban készült. 1965. november hetedikén megjelent írásából tudjuk, hogy a költő ezzel a képpel először a lágerben találkozott. Így írt erről a találkozásról:

„Az év elején Auschwitzban jártam. Az egyik fotó hozzásegített szemléletem bizonyos újrafogalmazásához. Meszelt karámra emlékeztető deszkák között egy fejkendős öregasszonyt hajtanak a kivégzőbarakk felé. Az öregasszony körül két-három kisgyerek lépeget a salakos út jóvátehetetlen közönyében. Álltam a kép előtt, s erőnek-erejével meg akartam állítani a húsz évvel ezelőtti boldogtalanságot – ahogy látszatra a fényképfelvétel megállította. De én a valóságot akartam megállítani. S akkor megértettem, hogy semminek sincs értelme, ha nem tudjuk jóvátenni azt, ami már megtörtént.

Nos – hosszú gondolatsor kihagyásával , én– hiszek abban, hogy jóvátehetjük mindazt, ami megtörtént, s méghozzá azokkal, akikkel megtörtént – személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal.

A költészet számomra, ha nem is pontosan, de majdnem ezt jelenti: a jóvátehetetlen jóvátételét. Vagy legalábbis az első lépést a képtelenség e sötétjébe. (….) Nem tudom, hogy optimista vagyok-e, vagy pesszimista, ahogy műveim után nevezni szoktak. Annyit tudok csak, hogy – például – elengedhetetlenül fontos dolgot kell még teljesítenem 1942 őszén Lengyelországban, egy meszelt palánk előtt.”

Pilinszky tévedett. Nem meszelt palánk látható a képen. Szögesdrót. Ha jól megnézzük a felvételt, távolabb, a szögesdrót mögött ül valaki. Talán egy lágerőr.

De nekünk a fejkendős, görnyedt hátú öregasszonnyal és a lehajtott fejű gyerekekkel van dolgunk, akiknek az arca örökre rejtve marad előttünk,

mert – ahogy a költő fogalmazott Ars poetica helyett című írásában – „a halottaknak senki élőre nincs szükségük többé, mégis külön-külön, és mindenkinél makacsabbul hívnak minket”.

 

Szalay László

A szerző további írásait ide kattintva olvashatja

 

„Magyarország levonta a tanulságokat történelme sötét fejezetéből”