A boldogság sokszor látszólag bolondság

Elgondolkoztam azon, hogy mit lehet kezdeni advent harmadik vasárnapjával, amelyet az örömnek szentelnek. Keresztelő János sáskát és vadmézet evett a pusztában. Azt mondják, ezek az ételek azon a vidéken valódi ínyencségnek számítanak. A Messiás előfutára tehát már előre örült, hogy Isten a világba jön. Mit kezdünk ezzel az örvendezéssel, és úgy általánosan véve magával az örömmel mi magunk?

A boldogság – és még számos dolog az életben – örömmel tölt el bennünket. Az öröm valami nagyon pozitív állapottal ajándékoz meg. Ezért, miután elmúlt, arra vágyunk, hogy újra visszaszerezzük ezt a csodás helyzetet. Érdekes módon annyi öröm már nem lesz elegendő, mint amennyi korábban volt. Több kell, mindig egyre nagyobb dózis.

Alapvető esetben

az öröm nem jön csak úgy, magától.

Valamit – nekünk vagy másoknak – meg kell tenni azért, hogy az létrejöjjön. Ez persze munkával jár: lemondással, erőfeszítéssel, akár böjttel. Ilyen módon öröm például, ha mondjuk kirándulni megyünk, és felmászunk a csúcsig. Ott lehet, hogy a vizet kell csavarni a ruhánkból, mert úgy megizzadtunk, ám az elénk táruló panoráma és a megelégedettség, hogy képesek voltunk végrehajtani a kihívást, olyan ajándék, amely miatt egyre nagyobb csúcsokat veszünk majd célba.

Vannak, akik ezt az erőfeszítést nem vállalják. Csalnak inkább.

Erre pedig megvannak a bevált eszközeink, amelyek használatáért ugyan kemény árat kell előbb vagy utóbb fizetni, mégis, legtöbbször fittyet hányunk a szomorú következményekre.

Örömöt tud okozni például a szex. Egy hűségre épülő, tartós kapcsolatban bizony sok szinten meg kell dolgozni a harmóniáért, amelyet a szexuális életünk egymás irányában azután kifejez és akár meg is erősít. Mindez bizony erőfeszítéssel jár, nagyon sokszor leginkább önfeladással annak érdekében, hogy a szeretett személy vágya teljesülhessen. A saját akaratunknál előrébb valónak értékeljük a társunk elképzeléseit. Emiatt

kisebb meghalásokon megyünk keresztül, amelyet azonban kárpótol a szeretet-okozás el nem múló öröme.

Vannak persze, akik ezzel az önfeláldozással nem tudnak, vagy inkább nem is akarnak semmit sem kezdeni. Ők olyan megoldásokat választanak, amelynek főszereplői csak ők, saját maguk lehetnek. Az így megjelenő önszeretet egy idő után zsákutcába hajtja a kapcsolatukat. A szeretet-tank kifogyása után az efféle együttélések felrobbannak, és ki-ki újabb, teli tankkal rendelkező partner (vagy partnerek) felé kacsintgat majd. Ott pedig ugyanez kezdődik elölről, mígnem az egész életük egy élvezethajhász attitűdöt vesz fel és a deviancia szakadékába rohan.

A valódi öröm áldozattal jár. Átverhetjük magunkat egy hátizsáknyi extasyval, az mégsem vezet el tartós módon a pozitív állapot eléréséig. Legfeljebb ideig-óráig, de azt is csak hazugság árán. Ám az az öröm, amely megmarad, az örökből merítkezik.

Advent harmadik vasárnapja ezé az örömé. Olyan, mintha előre innánk a medve bőrére, vagy mintha már nem férnénk a saját medvebőrünkbe. Aki már volt szerelmes, és emlékszik a megbeszélt randi előtti várakozásra, bizonyára egyetért azzal, hogy ez az időszak nem kínszenvedéssel, hanem a vágyakozás örömével telik meg. Egy olyan várakozással, amely biztosan be fog teljesedni. Nem lesz benne csalódás.

A kereszténység örömét sokszor nem értik a nem hívő emberek. Ugyanígy nem tudnak mit kezdeni Jézus Krisztus kínszenvedése előtti szavaival. Búcsúzik a tanítványaitól, és elmondja, hogy őmiatta üldözést fognak elszenvedni. A nyolc boldogság ígérete sokszoros nyomatékot nyer majd az életükben:

„Boldogok vagytok, ha gyűlölnek benneteket az emberek,

kizárnak körükből és megrágalmaznak, s neveteket, mint valami szégyenletes dolgot, elvetik az Emberfia miatt. Örüljetek azokban a napokban, ha majd ez bekövetkezik, és ujjongjatok, mert nagy jutalomban részesültök a mennyben!”

Emiatt távoznak az első, megfenyített apostolok örvendezve a főpapoktól. Megvallották a Mesterüket, akit ezért jutalmul, valóságosan megláthattak az életükben. Az Isten jelenléte ajándékozza meg őket örömmel.

Ez a boldogság a világ számára bolondság. Ezért a kereszttel sem tudnak mit kezdeni, mert abban mindössze terhet látnak kapcsolat helyett.

Szabadságra vágyakoznak, mégis rabságot kapnak. Isten személyre szabott szeretetének elfogadása helyett maguk által kreált, világmegváltó teológiák által szabadítanák fel az egyedül rossznak vélt strukturális rendszereket – módszeresen felejtve el Istent és a kereszt ajándékát.

Istentelen szabadosságuk egy újfajta pogányság alapjait fekteti le. Az Ember áll a középpontban, ahol az el nem múló öröm feláldozásra kerül az egoista humanitás egyre divatosabb oltárán.

 

Gável András

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:

Emberek, tényleg ez lenne a karácsony?!

Az izraeli lány az elveszett Éden nyomaira bukkant

A kiemelt képünk forrása: Pixabay

Iratkozzon fel hírlevelünkre