A politikai eunuchok felfogni sem bírják, hogy túlerő ellen is lehet győzni
Amikor az ellenzéki sajtó fanyalogva ír arról, hogy Orbán Viktor megint sikerrel járt és csak olyanok, mint Dobrev vagy Donáth írnak vágyvezérelt ostobaságokat; amikor olvasod a vélt megállapodás részleteit és abból visszatükröződik mindaz, amiért sikeresen küzdött a lengyel és a magyar kormány; amikor látod, hogy megéri küzdeni a hazádért és nagyban teszel a kommunista hozzáállásra, amelynek hívei mindig, mindenki ellen mernek kicsik lenni; amikor az ávós unokák arca görcsbe rándul és kínkeservesen ismételgetik, egyre csak ismétlik, hogy a Zorbán így meg úgy; amikor minden háttérhatalmi folyamat ellenére is bebizonyosodik, hogy a határozott kiállás újra, megint és állandóan sikert hoz, akkor is, ha szinte mindenki ellenünk és a normalitás ellen foglal állást, akkor tudod, hogy minden harcot érdemes megharcolni.
Győztünk, hölgyeim és uraim!
A gyávák ezúttal sem kezdtek volna bele, a politikai eunuchok pedig felfogni sem bírják, hogy egy küzdelemben felül is lehet kerekedni, nem csak füleket-farkakat behúzva nyüszíteni.
Erősek vagyunk, akik elérik, amit akarnak.
Látják, ez az, amit a magyarországi ellenzék egyszerűen nem ért. Felőlem meg is játszhatják, a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. Ők abban érdekeltek – és ezért aztán bármikor kiállnak a pástra –, hogy Magyarország fogadja el helyét az aprók, a megtűrtek, a bűnösök között. Merjünk kicsik lenni, igaz?
És ha jóhiszeműen feltételezem, hogy csak korlátoltak, nem hazugok – és őszintén nem értik, akkor mi eggyel közelebb jutunk annak megértéséhez, hogy miért küzdenek ennyi pszichózissal. A gyenge és meghunyászkodó ember rutinból gyűlöli az erőset, mert mindazt megtestesíti, ami ő nem bír lenni. Csodálkoznak, hogy a Momentumtól a DK-ig ugyanazokat a gyűlölettől eltorzult arcokat látjuk, maximum a szerep változik? Persze, valójában nem gyengék ők, szervezetileg, külföldről támogatva, de amikor a Parlamentben megnyilvánulnak, vagy éppen a sajátjaiknak beszélnek, akkor mégis csak arra jutunk, hogy a háttérben valami ontológiai eldöntöttség húzódik. Mondhatnánk ezt egyébként egy újabb, megmutatkozó jelnek, ami rámutat a jobb- és baloldaliság közötti örök szembenállásra. A felforgatásra és a rá érkező válaszokra, a reakcióra.
Hiszen a jobboldali ember nem érzi annak örök szükségét, hogy változtasson a világon, és a „fontolva haladás” is csak eufemisztikus leírása annak, hogy „én valójában ugyanazt akarom, mint a baloldal, csak 20 év lemaradással”. A természetes rend adta lehetőségekkel akarunk élni, a természetes közegben. Se rombolni, se újítani, se fejlődni nem szeretnénk világnézeti kérdésekben. Sokat kéne erről még a jövőben is beszélnünk.
Aztán vannak itt más példák is, nem csak a saját magánvalóságában ragadt Donáth Anna és Dobrev Klára létezik. Többen, például az MSZP társelnöke, Kunhalmi Ágnes arról beszélt, hogy jó, jó, hát akkor az EU 2022-ig már nem fogja megdönteni Orbán Viktor hatalmát, az a feladat rájuk vár. És aztán ott van Hadházy Ákos is – tartozik ő még egyáltalán bárhová? –, aki szó szerint arról értekezett, hogy az Unió lefeküdt Orbánnak. Reflexszerű hazudozások és fájdalmas dühkitörések követik egymást az ellenzéki térfélen. Mit is mondtam korábban a pszichózisról…?
Ezek az emberek, a baloldali közszereplők egy olyan érában szocializálódtak, amelyben megszokhatták, hogy minekutána a médiától kezdve a földi hatalmasságok minden rendű és rangú tagjáig őket támogatják, a progresszív politikai közösséget, soha nem kell igazán harcolni, semmibe sem kell beleállni. Elég a porhintés, valódi küzdelem nélkül. Mert nyilván beállíthatják azt egy csodálatosan bátor cselekedetnek, hogy társaságukkal támogatják a jogok kiszélesítéséért folytatott küzdelmükben a szexuális kisebbségek tagjait, és ezért együtt vonulnak velük a Pride-on, de ehhez nem bátorság kell, csak a politikai haszonszerzés gondolata.
Bátorság ahhoz kell, hogy valaki megjelenjen egy ilyen felvonuláson és egy keresztet felmutatva vonja kérdőre az embereket, hogy miért akarják bevinni a közéletbe azt, aminek csak a magánélethez van köze. Mint mondjuk egy lengyel fiatalember, akinek ezért még Lengyelországban is rendőri fellépéssel kellett szembenéznie.
Na, ez tökösség. 
De mikor kellett ehhez akár csak kicsit is felérő akciókat felvállalnia Magyarországon a baloldalnak? Az elmúlt évtizedekben mikor nézett szembe annak reális veszélyével egy progresszív alakulat, hogy amennyiben megnyilvánul, felvonul, szabadon beszél, akkor vegzálhatják? Egy kabaré ez az egész.
Napnál is világosabb, hogy Magyarországon a legszélesebb határokig mindenki azt mond, olvas, ír és tesz, amit akar, de ettől még folyamatosan a szemünkbe hazudnak, hátha nem annak hiszünk, hanem a propagandájuknak. És itt kanyarodunk vissza a vétóvitát követő, vélhető megállapodás balos elemzésére: hisztérikus hazugságok és depresszív derpegések.
Pedig elhihetnék nekünk, hogy a győzelmet is meg lehet szokni,
az erélyes kiállás sem ördögtől való – meglehet, nekik pont ezért nem tetszik. Az ilyen külpolitikai sikerek után is, meg minden egyes nap jó és büszke elfoglaltság magyarnak lenni. Aki ezt nem érti, az semmit sem ért és nincs vele dolgunk.
Trombitás Kristóf
A szerző további írásai ide kattintva olvashatók.
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
