Ungváry Zsolt: Áldozat – 21. (folytatásos kisregény)

Állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregényének befejező része a Vasárnap.hu hasábjain.

A terroristák kivégzik egy túszukat, a Tibor helyett önként jelentkező Lászlót. Támaszt-e feltételeket az áldozathozatal? Tartozunk-e annak, aki helyettünk meghalt?

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

Az előző részek itt érhetők el

 

21. RÉSZ

Este nyolc is elmúlt, mire Tibor hazaérkezett. Anna már kezdett idegeskedni, hiszen jóval korábbra várta. Hiába hívta a mobilját is; ki volt kapcsolva.

– Mi húzódott így el? – kérdezte az asszony. – Már attól féltem, valami bajod esett.
– Például elraboltak a terroristák?

Anna elkomorodott.

– Ezzel ne vicceljél!

A férfi lerúgta a cipőit, és gyorsan besietett a szobájukba, hogy ne a szülők, s az időközben előkerülő öccsök előtt folyjon le ez a beszélgetés.

– Nem emlékszel? Említettem, hogy azzal a riporternővel találkozom.
– Igen, délután.
– Elhúzódott.
– Elhúzódott?

Tibor leült az ágy szélére, és vetkőzni kezdett.

– Felmentem hozzá.
– A lakására?
– Minden áron ki akart belőlem vasalni valami érdekeset. A hülye dokumentumfilmjéhez.
– Fölmentél a lakására?
– Ez neki munka.
– Az, hogy idegen férfiakat fogad a lakásán? Ez a munkája? Ezt nálatok hogyan nevezik?
– Nem történt semmi olyasmi, ami miatt… Ami miatt féltékenykedned kellene.
– Én nem féltékenykedem – szólt dühösen Anna. – Egy ilyen kikent-kifent mucus úgyse állna veled szóba.
– Miért? – kérdezte sértetten Tibor.
– Gondolhatod, milyen fickókkal van dolga nap mint nap.
– Na, azért én se vagyok akárki. Országos híresség. Sőt! Világhírű! Én vagyok az a szerencsés mandró, akit majdnem kinyírtak a terroristák, de jött egy másik szerencsétlen, és azt nyírták ki.
– Szerinted ez normális?
– Micsoda?
– Hogy ilyen látványosságot csinálsz ebből a szörnyű… Ebből a borzalmas ügyből.
– Ki csinál látványosságot? Nekem épp úgy elegem van belőle, mint neked.
– De azért a kis csaj lakására fölmész…
– Mondom, hogy a riport miatt.
– Olyat még nem hallottam, hogy a televíziós újságírók a lakásukon haverkodjanak ellentétes nemű alanyukkal.
– Te nagyon kevés dolgot hallasz ott az óvodában.

Erre Anna hirtelenjében nem tudott mit felelni, de látszott, mindjárt elsírja magát. Tibornak megesett rajta a szíve. Fölállt, magához ölelte a feleségét, és a haját simogatta.

– Mit akar tőled az a nő? – pityergett Anna.
– Szeretne kihúzni belőlem valami jó sztorit.
– És te mit akarsz tőle? – kérdezte, és egész közelről a férje szemébe nézett. Tibor állta a pillantását.
– Semmit. Az égvilágon semmit. Hidd el!
– Ne találkozz vele többet, jó?
– Nem csak rajtam múlik.
– Hogyhogy nem csak rajtad? Ha felhív, utasítsd el. Egye meg a fene a hülye filmjét!
– Ez nem olyan egyszerű. Bizonyos felelősség hárul ránk, amiért…
– Már te is kezded? – tépte ki magát Anna az ölelésből, és hátrált pár lépést. – Tehetünk arról, hogy elraboltak? Tehetünk arról, hogy a terroristák kivégezték egy túszukat? Éppen elég, amin keresztülmentünk. Nem vagyunk sem bohócok, sem színészek! Menjenek a fenébe!
– Jó – bólintott Tibor. – Megmondom nekik: menjen mindenki a fenébe!

***

Az első villamost elengedte, mert túl zsúfoltnak találta. Nem kellett sietnie, harmadik órával kezdett. Elkísérte Annát az óvodába, s onnan ment át az iskolába.

A következő járműre aztán felszállt, s megállt a forgóban, hátával a kapaszkodónak dőlve. Elővette az újságját, és belemélyedt az olvasásba. Hirtelen az az érzése támadt, hogy nézik. Próbálta nem foglalkozni vele, de aztán szép lassan kitekintett a lap mögül. Idős nő ült vele ferdén szemben, mellette katonás tartással öregúr, aki odahajolt az asszonyhoz, s mindketten feléje néztek.

Ahogy a pillantásuk találkozott, elkapták a fejüket. De közben felhívhatták rá a figyelmét a másik széken utazó várandós kismamának, mert ő is odafordult, majd vissza az öregekhez, s jelentőségteljesen bólintott.

Tibor összecsukta az újságot, és arrébb lépett. Már nem tudta magát teljesen függetleníteni a külvilágtól, s így meg is hallotta a mögötte zajló párbeszédet.

– Nézd csak azt a fickót!
– Mi van vele?
– Ki az?
– Mit tudom én!
– Valami színész.
– Nem hiszem.
– Várj csak! Megvan! Ez az emberrablós!
– Aki helyett feláldozta magát valaki?
– Az, az. Volt a tévében!
– Miért járna villamossal?
– Miért ne?

Olyan leplezetlenül bámulták, hogy Tibor – mint a beszélgetés tárgya – előlépett aktív szereplővé.

– Azért járok villamossal, mert nincs autóm.

A másik kettő – huszonöt körüli férfi és nő – meghökkentek a látványosságból hús-vér valóságként eléjük lépő emberen, ám a férfi gyorsan eszmélt.

– Nincs autója?
– Maga miért jár villamossal?
– Nekem sincs autóm.
– Na látja! Ebben hasonlítunk.
– Ja. Maga is pont olyan csóró, mint mi? – kacagott a férfi fejcsóválva.
– Igen. Csóró vagyok. És?
– Olyan, mint én?
– Még olyanabb!

Ahogy a hangerejük emelkedett, úgy vontak magukra mind több figyelmet.

– Közönséges átlagember, mi? – vigyorgott a férfi.
– Jelentéktelen alak – bólogatott Tibor lelkesen.
– Na ne etessél! – váltott tegezésre. – Az ilyenért kár volt meghalnia valakinek. Csóróból úgyis van elég!
– De belőlem csak egy van!
– Hát nem vagy valami nagy szám!
– Szállj le rólam, jó?
– Én? Te kötöttél belém. Így volt, szívem? – fordult igazolásért a nőhöz.
– Igen – támogatta meg a nő a párját. – Ki szólt magához?
– Itt dumáltatok rólam!
– Mi közöd hozzá, miről dumálunk? Majd te mondod meg, miről beszéljek a barátnőmmel? Hová játszod az eszedet, öreg?

Fenyegetően közelebb lépett. Tibor agyát kezdte elönteni a vér.

– Verekedni akarsz?
– Verekedni? Veled? Minek? Nem vagy te olyan érdekes fiú!
– Akkor szállj le rólam!
– Rád se szálltam. Kit érdekelsz?

Tibor felemelte a kezét, mire a másik rögtön védekező állásba ugrott.

– Csak nem fognak itt verekedni? – sikított egy nő.

A villamos fékezett, Tibor kénytelen volt megkapaszkodni, hogy el ne essen. Közvetlenül mellettük nyílt az ajtó. Tibor tekintete végigfutott az utasokon. Gyorsan leugrott, majdnem fellökve a felszállni készülőket.

– Micsoda bunkó! – hallotta még a háta mögött a megjegyzést.

***

Mari néni betöltötte már a nyolcvanötöt is; férje tíz évvel ezelőtt, a fia tavaly halt meg, teljesen egyedül maradt a világban. Ideje nagy részében a fotelben ült: tévét nézett és szundikált. Az utóbbi hónapokban már nem főzött, hiszen egy cég viszonylag jutányos áron kihozta neki az ebédet. Arra kellett csak figyelnie, hogy hatféle gyógyszerét pontosan, az előírásoknak megfelelően bevegye.

A világgal való kapcsolata arra szorítkozott, hogy kétnaponta eltipegett kenyérért, felvágottért, tejért a boltba, illetve havonta (esetleg sűrűbben) felkereste a háziorvosi rendelőt a gyógyszereket felíratni, vérnyomásmérés meg egy kis várótermi terefere kedvéért.

Ma is annak a napja volt, hogy átsétáljon a kétutcányira lévő rendelőbe. Komótosan öltözködött, a cipője felhúzásához a sámlira, sőt cipőkanálra is szüksége volt. Megfogta a sarokba támasztott botját, gondosan bezárta az ajtót, és indult.

Egy helyen át kellett kelnie a főúton; igaz, két sarokkal feljebb volt közlekedési lámpa és zebra, de feleslegesnek ítélt ekkora kitérőt. Megállt a járda szélénél, és várta, hogy aránylag tiszta legyen a terep. Szemüveget nem viselt, bár messzire csak homályosan látott. Amikor úgy érezte, alkalmas a pillanat, bátran nekiindult, botját magasra emelve jelezte létét és elszántságát az autóknak.

Eddig mindig simán átjutott. Most azonban vagy rosszul mérte fel a távolságot, vagy a gépkocsi jött sokkal gyorsabban, hirtelen azt érzékelte, hogy a bőgő motorral közeledő járgány már csak pár méterre van tőle. Ijedtében megtorpant, összehúzta magát, és a botját előre tartotta, mintha az megvédhetné az ütközéstől.

Az autó kerekei csikorogtak a fékezéstől, de esélye sem maradt a megállásra. A sofőr ezért félrerántotta a kormányt; felszaladt a járdára, ahol elgázolt egy átkelésre várakozó férfit.

***

Tibor gyalog folytatta az útját. Nem nagyon tudta, merre jár, körülbelül sejtette az irányt a munkahelye felé, de mivel még bőven ráért, inkább nem szállt újabb járműre; nem akarta megkockáztatni egy ismételt veszekedés lehetőségét, ami ezúttal – ebben biztos volt – fizikai erőszakba torkollott volna. Talán nem is lenne baj, morfondírozott, kitombolná végre magából ezt a feszültséget.

Egyre gyorsabban, szinte futva haladt. Aztán fölkapta a fejét; át kell mennie a túloldalra, különben rossz útra téved. Megállt, és körülnézett. Majdnem lelépett, de egy Opel olyan sebességgel közeledett, hogy veszélyesnek ítélte az indulást, inkább várt. Mellette azonban egy öreg nénike meglepően fürgén nekiindult, botjával védekezve a motorizáció ellen. Az Opellel szemben azonban esélytelennek tűnt.

Tibor már-már mozdult, hogy az anyóka után nyúljon és elrántsa, de veszélyérzete nem engedte; saját életét kockáztatta volna.

Az autó fékezett, a kerekek csikorogtak, Tibor behunyta a szemét. Így nem is láthatta, hogy a sofőr az utolsó pillanatban elrántja a kormányt, felszalad a járdára. Csak az ütést érezte, azután elterült a földön.
A gépkocsi vezetője azonnal kiugrott; magas fiatalember, rémült, már-már sírós arccal.

– A néni kiszaladt elém… – mentegetődzött, az öregasszonnyal kapcsolatban a teljesen anakronisztikus „szaladni” igét használva. – Elrántottam a kormányt, hogy el ne üssem…

Kisebb csődület vette körül a vérző alakot. Az arcára borulva, mozdulatlanul hevert.

A tömegen áttörve szemüveges férfi érkezett, leguggolt az áldozat mellé. Óvatosan a hátára fordította, felhúzta a szemhéját, a pulzusát tapintotta.

– Telefonáljanak mentőért – sipított egy női hang, de addigra már négyen-öten is elővették a mobiltelefonjukat.
– Felesleges – dünnyögte az orvos, bár még a táskájában kutatott. – Meghalt.

(Vége.)