A terroristák kivégzik egy túszukat, a Tibor helyett önként jelentkező Lászlót. Támaszt-e feltételeket az áldozathozatal? Tartozunk-e annak, aki helyettünk meghalt?

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

Az előző részek itt érhetők el.

19. RÉSZ

Anna egyik öccse mesélt az étteremről, ahol kétezer forint befizetésével korlátlanul lehet fogyasztani három órán keresztül.

hirdetés

– Menjünk el végre valahova mi is! – mondta az asszony a férjének, akit a „végre” kitétel szíven ütött, hiszen azt sugallta, hogy merő unalom és otthonülés az életük. Való igaz (bár erről még a feleségével sem beszélt) Tibor egyre jobban tartott a nyilvános helyektől. Olyan sokszor szerepelt a tévében, a fényképét annyi bulvárlap leközölte, hogy gyakran felismerték.

Egy jól sikerült ebéd Annával kettesben azonban megéri a kockázatot, meg aztán előbb-utóbb leszállnak róla, hiszen annyi hülyeséggel traktálják az embereket, akad izgalmasabb elfoglaltságuk az ő szemmel tartásánál.

Telefonon asztalt foglalt pénteken kettőre; aznap csak négy órája volt és Anna is délelőttösként dolgozott. Elegánsan felöltözött, még az iskolában öltönyre cserélte a melegítőjét, és hosszú hetek után először lépett az utcára felszabadultan és jókedvűen. A bejáratnál találkoztak. Noha nem beszéltek össze, Anna is csinos kis kosztümben, magas sarkú cipőben érkezett. Tibor olyan bájosnak találta, hogy az ajtóban megcsókolta.

– Ha nem lennék nős, elvennélek! – súgta a fülébe.
– Ha nem lennék férjnél, hozzád mennék – felelte nevetve Anna, s úgy léptek be az étterembe, mint szerelmes kamaszok.

A pincér a helyükre kísérte őket, és elsorolta, milyen fogásokból válogathatnak. A levesek, előételek, sült- és főtt húsok svédasztalszerűen választhatók egy külön helyiségben. Ha óhajtják, nyers halat, csirkét és zöldséget grilleznek helyben a számukra. Az árban a korlátlan italfogyasztás és az édességek is benne foglaltatnak.
Mint két felfedező, úgy indultak neki; egymásnak ajánlgatták a jobb falatokat, s megfeledkeztek a külvilágról. Tibor lelkesen ecsetelte egy-egy érdekesebb ételkülönlegesség erényeit.

Amikor a vaddisznó-pörkölthöz álltak sorba, a mellettük lévő – tányérján majonézes salátákkal egyensúlyozó – férfi egyre leplezetlenebbül bámulta őket, mígnem oldalba bökte az afrikai harcsafilé sütésére várakozó párját, s jó hangosan megkérdezte tőle:

– Te, ez a fickó nem az a mókus, akit elraboltak Olaszba’?

A nő is rámeredt Tiborra, aki elfordult ugyan, de nem elég gyorsan.

– Az hát. Ehelyett halt meg a másik fickó. Akinek az anyja a múltkor a Moharos műsorában szerepelt.

A terem közönségének figyelmét nem kerülte el a kis közjáték, többen is kiváltak a sorukból – elveszítve ezzel jó pozíciójukat a hortobágyi húsos palacsinta vagy a somlói galuska viszonylatában –, és csatlakoztak a nézők szaporodó seregéhez.

A mind kínosabb szituációban Tibor megpróbált merni a pörköltből, de a kanál kicsúszott a kezéből, bele a szaftba. A zsíros lé ráfröccsent az új öltönyre, és a fiatalember száján kiszaladt egy cifra káromkodás. Nem túl hangosan, de mivel ekkor már mindenki őket figyelte, a vendégek valamennyien – beleértve a személyzetet is – fültanúi lehettek a kifakadásnak.

– Erre van esze – dünnyögte valaki egy szelet ananászt rágcsálva. – Idejön dőzsölni. Az a szegény fickó már alulról szagolja az ibolyát, ez meg vaddisznó-pörköltet zabál.
– És mekkora tahó – egészítette ki egy asszony.

Tibor megfogadta, hogy nem reagál, de ez sok volt. Fogta a tányérját, Annát óvón átölelte, szembefordult a gyülekezettel, s higgadtnak szánt, ám meglehetősen sipító fejhangon mondta:

– A műsornak vége! Törődjenek a hasukkal!

Azzal keresztülnyomakodtak a köréjük zárt gyűrűn, s leültek az asztalukhoz. Még hallottak egy-egy rájuk vonatkozó, nem túl hízelgő mondatfoszlányt. Nem is töltötték ki a három órájukat.

***

A nyugalmazott tanár – ahogy illik – egy könyvespolc előtt ült, a közvetlenséget hangsúlyozandó melegítő felsőben, amit viszont a televízió adott neki kölcsön, miután Moharos Bernadette túlzottan topisnak ítélte meg a férfi saját melegítőjét. Nyáry Béla először saját magáról, hosszú pedagógusi pályájáról mesélt részletesen és mérsékelten érdekesen. Utána a riporter irányított kérdései nyomán rátért hajdani tanítványára.

– Igen, a Lenkei féle osztály volt az utolsó, amelyet vállaltam. Nem állítom, hogy a legjobb osztály volt…
– De bizonyára emlékezetessé tette őket, hogy ők voltak az utolsók… – szúrta közbe Moharos.
– No igen, illetve nem mondanám. Most, amikor készültem az interjúra, előszedegettem az érettségi képeket. Hát, be kell valljam, akadt, akinek a nevére sem emlékeztem.
– Lenkei Tiborról milyen emléket őriz?
– Nos, ő is azok közé tartozott, akiket néztem a fotón, s gondoltam, ki a fene lehet ez a kölyök. Tudja, harminchét évig tanítottam. Gyakorlatilag minden évben kaptam új osztályt, sőt, amikor kezdtem, minden osztály újnak számított. Szumma szummárum legalább negyven osztályban tanítottam. Régen ráadásul voltak tisztességes osztálylétszámok. Demográfiai robbanás, meg ilyesmi. Manapság húsz-huszonkét fős osztályok érettségiznek. A hatvanas években volt negyvenfős osztálylétszámom. Bizony. Na, szorozza be átlag harminccal. Legalább ezerkétszáz gyerek. Meg akiket nem tanítottam, azok közül is sokat ismertem. Maga fejben tudna tartani ezerkétszáz nevet a hozzájuk tartozó figurával? Tudja, mi az érdekes? A régiekre néha jobban emlékszem. Hatvannyolcban érettségizett egy osztályom…

– Fel tudná azért mégis idézni Lenkei Tibor alakját?
– Hogyne! Hiszen mondom, amikor telefonált az interjú miatt, előkerestem a fényképeket, meg a saját jegyzeteimet. Harminchét évre visszamenőleg megvan minden jegyzetem, minden osztályról. Az összes érdemjegy, amit valaha adtam. Akarja látni? Csináltam kis statisztikát is. Mit gondol, melyik osztályzatot adtam a legtöbbször?
– Lenkei milyen tanuló volt?
– Szürke. Na, a jegyei általában jók voltak. Négyes-ötös. Nálam sosem kapott ötöst. Én matematikát tanítottam. Meg fizikát. Nem, nekik csak matematikát. Meg fizikát. Nem volt reál érdeklődésű…
– És miben volt tehetséges?
– Tehetséges? – kérdezett vissza hökkenten Nyáry Béla. – Állítólag szépen énekelt.
– Miért nem ment valamilyen előadói pályára? – próbált valamit kicsiholni Moharos az ügyből.
– Inkább kosarazni szeretett. No, most hogy így beszélünk róla. Volt egy nagy balhéja annak az osztálynak. Szerveztek egy fiúk-lányok kosármeccset. Aztán az egész arról szólt, hogy a fiúk emberfogás címén tapizták a lányokat. Bejöttek a lányos szülők, és balhéztak.
– Ezt Lenkei kezdeményezte?
– Nem emlékszem. Nem, nem, a Bujdosó! Na, ő érdekes figura volt. Ő később is kosarazott. Valaki említette, hogy a tévében is látta. Nem, az a Garamszegi… De az meg nem hozzánk járt…

Moharos Bernadette majdnem felrobbant.

– Köszönjük, Béla bácsi! – sziszegte. Fölállt, kiment a gangra és cigarettára gyújtott.
– Mit szólsz? – vigyorgott rá a technikus, aki kis csészében kávét kavargatott.
– Ebből semmit se tudunk kihozni. Potyára jöttünk ide.
– Dehogy potyára. Nagyon finom feketét főzött a felesége.

Moharos kis híján kiverte a kezéből a csészét.

(Folytatjuk.)