Hátborzongatóan gyönyörű és megdöbbentő belegondolni abba, mi is történik valójában a szentmisében. Ugyanakkor milyen fájdalmas, ha ezt a zenei szolgálók figyelmen kívül hagyják! Emiatt sokszor kiesünk a kozmikus örvényből, amely egészen Isten imádásának apokaliptikus tróntermébe röpítene bennünket. Fontos ápolnunk magunkban a szentmisében megjelenő, a világon valaha is létezett legnagyobb dicsőítésre nyitott lelkületünket. A keresztény könnyűzenének és az egyházzene más megszólalásainak sincs joga arra, hogy ezt az aspektust ellopja a liturgiából. Ügyelnünk kell a Szent vagy misetétel imájának szövegére, hogy azt változatlan valóságában zengjük a közénk érkező Krisztusnak. Nincs helye ekkor az önmutogatásnak, az öncélú zenei virtuozitásnak, csak a mennyei karok dicséretéhez társuló hűségnek és az Isten nagysága előtt meghajolni képes akaratnak.
A Sanctust kezdettől fogva olyan himnusznak tekintették, amelyben a népnek is osztoznia kell. Ez volt a mise legrégibb gyülekezeti éneke. Szövegezésének mintája Izajás próféta ószövetségi látomása (Iz 6,2-3). Legkésőbb a Kr. u. 2. században bekerült a zsinagóga istentiszteletébe. A Sanctust bevezetés előzte meg, amely felszólítja az angyali karokat, hogy csatlakozzanak az Úr dicsőségének zengéséhez.
Ez a dicsőítő attitűd akadálymentesen találkozott és egyesült a korai keresztények Isten iránti imádatával. Az ószövetségi előkép így újszövetségi tartalommal gazdagodott. A hálaadás már annak szólt, aki az Eucharisztiában valóságosan megjelenik, vagyis Jézus Krisztusnak.
Nem véletlen, hogy a hármas „Szent, szent, szent!” felkiáltáshoz csatlakozott a Benedictus, amely kezdetben még nem, ám idővel teljesen egybeforrott vele. Az „Áldott, aki az Úr nevében jő!” ujjongó mondatát az evangéliumból Jézus virágvasárnapi köszöntésekor halljuk, amint szamárcsikón, a nép ünneplése közepette bevonul Jeruzsálembe.
A háromszoros sanctus éneklése az apokaliptikus mennyei imádásba is bekapcsol bennünket, ahol ugyanez az ének – a Jelenések könyvének leírása alapján – az Istennek és a Báránynak szól. Vagyis az oltáron a kenyér színe alatt megjelenő Győztest köszönti a menny és a föld. Ahogyan a mise prefációjának szavai kifejezik: „A te fölségedet általa dicsérik az angyalok és imádják az uralkodó szellemek, az égi hatalmak rettegik; a mennyei seregek, az ég erői s a boldog szeráfkórusok ujjongva együtt tisztelik. Add kérünk, hogy az ő szavukhoz társuljon szózatunk, és alázatos megvallással zengjük: Szent vagy, szent vagy, szent vagy!”
hirdetésSzintén a Jelenések könyvére utalva figyelmeztet Barsi Balázs ferences szerzetes: „Nem veszed észre, hogy e könyvet olvasva egy vasárnapi misén vagy, és a patmoszi látnokkal együtt te is a hit józan elragadtatásával máris énekelheted a megváltott világ új énekét, a Sanctust? […] Tehát nem elválasztható az ősegyház a maitól. […] Az ősegyház meg van győződve arról, hogy
nincs két egyház: egy földön járó és egy dicsőséges, hanem a kettő egy”.
(vö. Barsi Balázs: A Bárány menyegzője, Efo Kiadó Budapest, 1997. 16.o.).
Gável András
Forrás: J. A. Jungmann: A szentmise, Prugg Verlag, Eisenstadt, 1977.
A kiemelt képünk forrása a Pixabay.
További olvasásra ajánlott írásunk:
