Az eucharisztia egy ép ésszel szinte felfoghatatlan misztérium

A keresztény kultúra köszöni, jól érzi magát – fogalmazott a Vasárnap.hu-nak adott interjújában Klima Gyula, a Magyarságkutató Intézet Eszmetörténeti Kutatóközpontjának vezetője. Az eucharisztia misztériumáról, a középkori keresztény Európa máig velünk élő hitéről és műveltségéről beszélgettünk vele.

 

– A koronavírus-járvány miatt 2021-re halasztották a budapesti Eucharisztikus Kongresszust, ahogyan az ön által szervezett, ahhoz kapcsolódó nemzetközi konferenciát is. Ha már így alakult, beszéljünk róla: mi a témája, meghívott előadói milyen kérdésekre keresik a választ?

– A konferencia témája az eucharisztia – vagyis az oltáriszentség, a szentáldozás, vagy ahogy a protestáns felekezetekben ismert: az úrvacsora – teológiája és metafizikája. A konferencia résztvevői elsősorban a nagyskolasztika gondolkodásának nemzetközi szakértői, filozófusok és teológusok lesznek, akik a kereszténység eme központi rítusával kapcsolatban felmerülő kérdéseket feszegetik történeti és kortárs elméleti szempontból, összhangban a kongresszus fő célkitűzésével: azzal, hogy ezeken a kérdéseken keresztül a misztérium és hozzá való viszonyunk mélyebb megértésére jussunk.

Ha ugyanis belegondolunk, a rítus valóban egy szinte ép ésszel felfoghatatlan misztérium elé állít bennünket, különösen az eredeti katolikus ortodoxia szerinti felfogásában, amely szerint a bor és az ostya „színei”, azaz érzékelhető tulajdonságai alatt Krisztus valódi teste és vére van jelen.

Ily módon az eucharisztia az emberré lett Istennel, Krisztussal való egyesülés szentsége, a lehető legbensőségesebb módon, testi szubsztanciájának elsajátításával.

Klima Gyula, a Magyarságkutató Intézet Eszmetörténeti Kutatóközpontjának vezetője (Forrás: Magyarságkutató Intézet)

Itt azonnal kérdésekbe botlunk: Mi az a „testi szubsztancia”, amelyet itt „elsajátítunk”? A pap azt mondja „Krisztus teste”, de Krisztus teste egy emberi test, és amit kapunk, az szemlátomást csak egy darab ostya. Persze nem akármilyen, hanem átváltoztatott ostya. De mi változott benne? Szemlátomást semmi. Külsőre pont olyan, mint a megszentelés előtt.

Pusztán az, hogy nincs szemmel látható változás, nem jelenti azt, hogy nincs semmi változás.

Éppen azért hívjuk ezt a változást transzszubsztanciációnak, átlényegülésnek, mert az ostya és a bor lényegükben, szubsztanciájukban változnak meg, és nem érzékelhető tulajdonságaikban, mint amilyen a szín, alak vagy az íz. Ám ez már aztán igazán misztikussá teszi a dolgot: hogyan lehetséges, hogy Krisztus testének szubsztanciája „helyet cseréljen” az ostya és a bor szubsztanciájával?

Hogyan lehetne egy emberi test az ostya és a bor „színei” alatt?

Ilyen és hasonló kérdésekkel foglalkoztak a középkor nagy teológusai, mint például Aquinói Tamás, Bonaventura, Genti Henrik, Duns Scotus, vagy William Ockham, és a felmerülő kérdések megválaszolása során nemegyszer radikálisan átalakították az addig uralkodó, főként arisztotelészi metafizika alapfogalmait.

Márpedig ha alapfogalmakhoz nyúlunk, egész gondolatrendszerek változnak meg. Gondoljunk például arra, hogy micsoda változást jelentett a matematika történetében a nem-euklideszi geometriák bevezetése, ami nem lett volna lehetséges az egyenes vonal és a párhuzamosság alapfogalmának újraértelmezése nélkül – és ami aztán az egész téridő-koncepciónk megváltozásához vezetett az általános relativitáselméletben.

Szimon Fjodorovics Usakov: A tizenkét apostol Jézus Krisztussal (Forrás: Wikipedia.org)

 

A konferencia résztvevői tehát a puszta spekulatív, metafizikai kérdéseken túl azt is megvizsgálják, hogy ezek a történelmi fogalmi változások hogyan vezettek a késő-középkor és a kora-újkor radikálisan különböző fogalomrendszereihez, amelyek aztán a higgadt skolasztikus disputákon túl előbb ideológiai csetepatékhoz vezettek a hitvitákban, majd később igazán késhegyre menő fegyveres konfliktusokhoz is a vallásháborúkban.

Így lesz ez a konferencia a Magyarságkutató Intézet tavaly november óta általam igazgatott Eszmetörténeti Kutatóközpontjának egyik fő kutatási programjának – amely Az univerzálé vitáktól a vallásháborúkig címet viseli  nyitó aktusa.

– A jelen kor embere a középkor világát a romantika kora óta bizonyos műveken keresztül – legyen az historizáló építészet vagy regény – ismerheti meg. Mennyire téves, mennyire csalóka az a kép, ami a középkor emberéről és társadalmáról él bennünk ezek nyomán?

– A napokban egy kedves történész kollégám elmesélte egy szóbeli vizsgáztatási élményét. Az ifjú vizsgázó a következő lendületes mondattal kezdte feleletét: „A középkor, mint tudjuk, sötét volt.” Ez szinte mindent elmond a „modern” kor „középkor”-felfogásáról. A „modern” ember ehhez képest talán egy kicsit visszahökken, ha belegondol, hogy

a „középkori” emberek egyáltalán nem tekintették, sőt nem is tekinthették magukat „középkorinak”.

Hiszen valami csak akkor van középen, ha valami két szélső között van, de a „középkoriak” csak úgy gondolhattak magukra, mint akik a régiek (antiqui) után jövő, és az ő tradíciójukat folytató jelenkoriak (moderni). Tehát, a maguk korában ők voltak a modernek.

Antiókhia ostroma, 1490 (Forrás: Wikipedia.org)

Ők csak a későbbi, reneszánsz, humanista, sőt, inkább a még későbbi, felvilágosodás-kori szempontból kerültek „középre”, az antikvitás és a „modern kor” közé, mely utóbbi éppenséggel a megelőző generációk tradíciójának tagadásával definiálta önmagát – gondoljunk csak arra, hogy Descartes hogyan jellemezte mindazt, amit jezsuita iskolájában tanulhatott, vagy arra az általánosan megvető tónusra, amellyel az „újkori” gondolkodók a „középkoriakat” illették.

Itt nyílt tehát egy új törésvonal, amely egyáltalán felvethette egy „középkor” ötletét.

Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor gyakorlatilag minden, amit a „modern kor” a „középkorról” tart, alapvetően elhibázott. A „középkor” nem közép-kor, hanem az európai kultúra többé-kevésbé töretlen, szerves fejlődésének utolsó szakasza, amelynek felbomlása a vallásháborúk korától a forradalmak és világháborúk korán át a jelenkor „cancel culture” törekvéseiig vezet.

Ez az a modernitás, amihez képest a „középkor” egy közép-kor, egy közbülső korszak, az antikvitás elsősorban görög-római civilizációjára épülő európai kereszténység kora.

– Ezek szerint sokkal több fonál köt minket az antikvitáshoz és a középkori kultúrához, mint ahogy azt korábban gondoltuk? Mi a „cancel culture”, és hova vezet – a megszakadó európai keresztény műveltséghez?

– Természetesen az eszmék és általában a kultúra történetében nem lehetséges az abszolút és teljes szakítás az előzményekkel, hiszen minden generáció az előzők által megteremtett szellemi és tárgyi körülmények között nő fel, még akkor is,

ha az adott körülmények éppenséggel egy még korábbi generáció által teremtett körülmények lebontásában állnak.

Winston Churchill, „a rasszista” meggyalázott szobra Londonban, 2020. (Forrás: Unsplash.com)

Persze egy szinte totális degeneráció még így is lehetséges, például valamilyen természetes vagy mesterségesen előidézett globális katasztrófa nyomán, hiszen a legtöbb apokaliptikus sci-fi ilyen lehetőségekről szól, de valójában általában csak valamilyen részleges eszme-kultúra-érték-rombolás folyik, amely néhány esetben jót is tehet, mint a kertnek a gyomlálás, vagy a szervezetnek egy operáció, ha valamilyen már kártékonyan burjánzó eszmerendszerről van szó.

A baj az, amikor egy ilyen „megújulás” örve alatt letaroljuk a kertet, vagy kivágjuk az egészséges szerveket is, magyarán, ha kidobjuk a gyereket a fürdővízzel – csak hogy egy kicsit keverjem a metaforákat.

Márpedig a modernitással ez lett az „új normális” – „the new normal” : vesszen a régi, jöjjön az új („out with the old, in with the new”). Pedig attól, hogy valami újabb, nem feltétlenül jobb, kivált, ha az újdonsága kizárólag abban áll, hogy gátlástalanul veszejti ami régi, azért, mert régi.

Éppenséggel erről szól napjaink Amerikájának szobordöntögetős „cancel culture”-ja. Az angol „cancel” szót manapság mindenki elsősorban a repülőtereken tanulhatta meg: „your flight is canceled” – a járata törölve. De újabban nem csak járatokat, eseményeket vagy szerződéseket lehet törölni, hanem személyeket is, és nem csak aktuális élő személyeket, hanem történelmieket is, és velük együtt az ideákat, amelyeket – állítólag – reprezentálnak.

Ha mindezt egy erőszakos csőcselék műveli, akkor ez már nem csak „a törlés kultúrája”, hanem inkább a kultúra törlése.

Talán éppen ebben a tekintetben sokat tanulhat modern korunk abból a történetből, hogy a szubtilis akadémiai viták hogyan torzulhatnak először ideologikus vagdalkozássá, és végül brutális fizikai konfliktussá. De hogy kicsit konkrétabban válaszoljak a két utolsó kérdésre:

A „keresztény kultúra” részben már alaposan megszakadt, de másrészben köszöni, jól érzi magát.

Talán az egyre inkább értékőrző hajlamú közép-európai társadalmakban „hivatalosan” is egyre inkább, de egyebütt is mindenféle informális szociális hálózatokon keresztül úgyszintén. Amelyeket persze segítenek az egyházi és állami, politikai intézményes formák is, de amelyek nem feltétlenül azonosak ezekkel. Végül, hogy mi jön ki mindebből, azt csak a Jóisten tudja.

Nekünk mindenesetre az a dolgunk, hogy még ha eltérő vagy ellentétes véleményeink is vannak arról, hogy melyek a leghelyesebb cselekvési és gondolati alternatíváink,

próbáljunk meg legalább szót érteni, és észérvekkel finomítsuk az álláspontjainkat, ahelyett, hogy a „cancel culture” először virtuális, aztán fizikai bunkósbotjaihoz folyamodnánk.

– Visszatérve a közös gyökerekhez: mennyire rekonstruálható a középkor szellemisége, és azon belül a Magyar Királyságé, melyet a hódoltság elpusztított?

– Hála Istennek még nem égettek el minden könyvet, nem törtek össze minden szobrot, nem hasítottak fel minden festményt, nem pervertáltak minden egyetemet – ugyan sokat sikerült –, és nem égettek le minden templomot – lehetséges, hogy „csak” az egyik legikonikusabbat, a Notre Dame-ot, de újabban Amerikában is egyre több katolikus templom ég…

Sőt, zagyva korunkban, a mindenféle történelmi amnéziát sürgető trendek dacára egy rakás, gyakran egészen meglepő területen virágzik a középkor szellemiségének kutatása.

Az igazán „meglepő” esetekre hoznék két példát a saját kompetenciám, a filozófia területéről. A modern kor filozófiájának – Kant nyomán a logikai pozitivista és a modern analitikus filozófiai mozgalomban kicsúcsosodó – egyik fő „vívmánya” az volt, hogy a metafizikát végérvényesen és visszavonhatatlanul az emberi elme törekvéseinek legsötétebb zsákutcájának minősítette.

E felfogás szerint ugyanis a tradicionális, skolasztikus metafizika nemcsak hogy hamis, hanem egyszerűen értelmetlen.

Percier et Fontaine: Napóleon érkezése a Notre-Dame-i székesegyházba, ahol császárrá koronázzák. (1804) (Forrás: Wikipedia.org)

Ez volt a helyzet a 20. század vége felé, amikor viszont, éppenséggel az analitikus filozófia berkeiben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy mindennek az „értelmetlenségnek” van analitikus eszközökkel – az úgynevezett kvantifikált modális logikával – is precízen megragadható „veleje”.

Mindez végülis arra futott ki, hogy az „analitikus metafizika” terminus, amely pár évtizeddel korábban nevetségesen hangzott volna, ma már egy elismert kutatási terület, és elfogadott munkaköri leírás. De ebben a században ez már oda is vezetett, hogy a skolasztikus Arisztoteliánus „hülémorfista” (anyag-forma alapú) metafizika, az egyik legintenzívebben kutatott terület, ahol a modern szerzők mellett Aquinói Tamás, Duns Scotus, William Ockham, illetve Jean Buridan a legnagyobb tekintélyek.

Másik példa: A skolasztikus logika már a humanistáktól fogva az újkor talán legkedveltebb gúnytárgya volt. Ez végül a skolasztikus diszciplína szinte teljes elfelejtéséhez vezetett, amelyet minden tekintetben meghaladni és tökéletesen pótolni látszott a modern szimbolikus logika. Ámde az utóbbi időkben, felismerve a szimbolikus logika sztenderd megközelítésének inherens korlátait az élő emberi beszéd és gondolkodás reprezentációjában, a mesterséges intelligencia kutatásoktól még tovább hajtva felmerült az igény egy olyan „természetes logika” megalkotására, amely pontosan a skolasztikus logika szemszögéből közelíti meg a természetes nyelvi gondolkodást és annak lehetséges gépi modellezését.
 
Mindezek persze, meglehetősen elvont, specializált témák. De egyrészt éppen ezeknek meglepően konkrét, gyakorlati következményei is vannak – a hülémorfizmusnak a lélektanban és gyógyászatban, a mesterséges intelligenciának meg mindenhol –, másrészt, éppen ezek demonstrálják a legjobban, hogy

az újkor társadalmi, ideológiai és intellektuális forradalmai túl gyakran öntötték ki a gyereket a fürdővízzel, ami persze más területekre is érvényes.

Erről a témáról épp májusban jelent meg egy texasi elektromérnök professzorral közösen írt cikkünk „A mesterséges intelligencia és természetes határai”, amelyben Aquinói Tamás egy érve alapján jelöljük ki a mesterséges intelligencia alkalmazhatóságának bizonyos elvi határait. 

Mindazonáltal, hogy visszatérjek az eredeti kérdésre, a középkori mentalitás természetesen igen sok tekintetben megismerhető, sőt nagyon sok tekintetben inspiráló lehet a mi korunk szellemi életében.

Hogy ezen belül a középkori magyarság szellemi életéről mit tudhatunk meg, ez még nagyon sok tekintetben nyitott kérdés.

A középkori „idea-céhek” az egyetemek voltak. Padovai egyetem épületének udvara. (Forrás: Wikipedia.org)

A Magyar Királyság eleve, hogy úgy mondjam, „fáziskéséssel” indult. A magyar államalapítás éveiben nyugaton már virágzott a kolostori kultúra, és nem sokkal később a katedrális iskolák és az egyetemek lettek az intellektuális élet központjai, akkorra, amikorra Magyarországot éppen a tatárjárás vetette vissza. Magyarország azonban meglepően gyorsan felzárkózott. Nagy Lajos alatt Pécsett már egyetemünk is volt, és Zsigmond alatt, különösen a konstanzi zsinattal, Magyarországnak meghatározó szerep jutott Európa szellemi életében. És aztán persze jött Mohács…

Végülis, amiben Magyarország igazán „fáziskésésben” volt Európával szemben, az a városiasodás volt.

Márpedig városok nélkül nincsenek egyetemek, amelyek a középkor „idea-céhei” voltak és egyetemek nélkül nincs pezsgő intellektuális élet.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Magyarországon ne lett volna egy művelt, gondolkodó „értelmiségi” réteg. De hogy ez pontosan hol és hogyan működött, az nyilván sok tekintetben különbözött a nyugati „modelltől”.

Ulrich Richental: Zsigmond bevonulása a konstanzi zsinatra birodalmi és magyar trombitások körében (Forrás: Wikipedia.hu)

– A források alapján lehet-e tudni valamit arról, hogy volt-e eltérés a magyar és a nyugat-európai gondolkodásban, elképzelésekben, eszmékben és azok megvalósulása között?

– Nagyon remélem, hogy lehet. Ez az Eszmetörténeti Kutatóközpont másik fő kutatási területe. Azért nem akarok erről a kérdésről elhamarkodott kijelentéseket tenni, mert a kutatás még nagyon kezdeti fázisban, a forráskutatás fázisában van. Mindenesetre annyi világos, hogy a magyar királyság fentemlített „fáziskésése” a nyugatiakhoz képest furcsa diszkrepanciákat eredményezett, amelyeknek aztán további fontos következményei voltak az újkori fejleményekben is.

 

Tóth Gábor

Kiemelt képünk forrása: MTI/Koszticsák Szilárd

Csodálatos lehetett a középkori Magyarország! – Prokopp Mária a Vasárnapnak

Történelemszemlélete nem államoknak, hanem kutatóknak van – Font Márta a Vasárnapnak

Hierarchia vagy egyenlőség? – gondolatok a középkori vallásos társadalom-felfogásról

A középkori egyház mint a kultúra őrzője