Hierarchia vagy egyenlőség? – gondolatok a középkori vallásos társadalom-felfogásról

A középkori gondolkodást áthatotta a mély istenhit, az Isten által teremtett világ természetes rendjének tisztelete.

Mai korunkban magától értetődő, hogy a társadalmat egyenjogú emberek alkotják és legfeljebb az egyéni képességek vagy az anyagi lehetőségek tesznek különbséget köztük (legalábbis reményeink szerint). Szintén magától értetődőnek tekintjük a világ fejlődését, javulását az előre vivő reformokat és felfedezéseket. A 21. századból visszanézve a többség számára teljességgel érthetetlen, hogy miként létezhetett egy olyan kor, amikor az emberek egymással alá-fölé rendeltségi viszonyban álltak, a társadalom 2-3 százalékát kitevő nemesség kiváltságokkal és előjogokkal bírt, ráadásul nem végzett napi munkát, szemben a 90 százalék fölötti többséggel.

A torz elképzeléseket nagyban előidézte a marxista-materialista történelemfelfogás is, mely negyven év alatt döntő módon befolyásolta történelmi közgondolkodásunkat. Ezzel szemben fontos tudatosítani magunkban, hogy

nagyon rossz úton indul el az, aki saját korának mércéje, elképzelései szerint kíván, retrospektív módon megítélni egy teljesen más szabályok és felfogás szerint működő korszakot.

Ahhoz, hogy az európai kultúrát legalább egy évezreden át – szemben mai, két évszázada domináló világképünkkel – meghatározó hierarchikus gondolkodást megérthessük, ki kell lépni a 21. századi felfogásunk keretei közül. A középkori ember teljesen más módon tekintett a világra. Számára mai világképünk lett volna elképzelhetetlen.

A középkori gondolkodást áthatotta a mély istenhit, az Isten által teremtett világ természetes rendjének tisztelete.

Éppen ezért a felfedezések, új elképzelések, reformok, változtatások sokkal inkább a teremtett rend felforgatásának számítottak, maga az emberi fejlődés is nehezen értelmezhető, ha elfogadjuk az Isten által teremtett világ tökéletességét. A teremtett világban pedig kezdettől fogva természetszerű egyenlőtlenségek voltak, ebből következett az is, hogy Isten az egyes társadalmi rétegeknek is más-más, bár ugyanannyira fontos feladatot szabott.

A középkori felfogás szerint a társadalmat három fő, Isten által rendelt feladattal bíró csoport alkotta:

  1. Hadakozók (bellatores; nemesség) – az ő feladatuk a társadalom védelme és vezetése.
  2. Dolgozók (laboratores; parasztság / jobbágyok) – az ő feladatuk a társadalmat ellátó élelmiszerek, anyagi javak megtermelése.
  3. Imádkozók (oratores; papság) – ők imádkoznak a teljes társadalom lelki üdvéért, ami a középkori vallásos gondolkodás szerint a legfontosabb feladat volt.

Egyik társadalmi csoport sem tudott volna a másik nélkül létezni, tehát mindhárom ugyanannyira fontos. Mindemellett egyértelmű volt, hogy az Isten által rendelt feladatok között a vezetés a nemességet illette. Ebből következik a középkori társadalom legfőbb szervező ereje a hierarchia (szent hatalom /hierosz = szent; arkhé = hatalom/). Ennek értelmében a társadalom elfogadta, hogy az isteni rendelés (azaz születés) alapján egyes csoportok (nemesség) hivatottak a vezetésre, ugyanakkor kötelességük is az alájuk rendeltek védelme és segítése. Ugyanígy a hierarchiában alul elhelyezkedő csoportok számára kötelező az engedelmesség, viszont joguk van a vezetőiktől védelemre.

Lényegében tehát az Istentől rendelt alá- és fölérendeltség, azaz a hierarchia egyaránt jogokat és kötelezettségeket rótt minden társadalmi csoportra.

A középkort minden tekintetben meghatározó vallásosság értelmében továbbá Isten előtt minden társadalmi réteg egyenlő. Ha az Istentől rendelt feladatainak megfelelő élet élt, ugyanúgy üdvözülhet, de a leghatalmasabb nemes úr is elkárhozhat, ha nem megfelelően élt. Ez az oka annak, hogy a hierarchikus világkép szerint élő ember elfogadta született helyét a társadalomban és annak megfelelően élt.

Miért tekintették jogosnak a nemesség kiváltságait?

A középkori gondolkodás szerint a társadalom katonai ás politikai vezetésre hivatott csoportját a nemesség (bellatores) alkotta. Legfőbb feladatuk a társadalom többi csoportjának védelme volt. A középkori lovagi harcmodor igen bonyolult, csak nagyon hosszú tanulás és sok gyakorlat útján elsajátítható harcművészet volt.

Fotó: www.flickr.com/photos/

Gondoljunk csak bele, hogy mekkora gyakorlatot igényelt a 25-30 kilogrammos páncélzattal egy csata körülményei között lóháton megmaradni és közben az ellenséggel hatékonyan harcolni. Emellett pedig – szemben modern korunkkal – nem léteztek híradásra alkalmas technikák (legfeljebb zászló és kürtjelek), tehát a katonáknak a csata minden elemét készség szinten be kellett gyakorolniuk, hogy tudják, mikor milyen hadmozdulat következik. Ennek értelmében tehát a nemeseknek valóban a harcmodor elsajátítása és a gyakorlat megszerzése volt fő, teljes embert igénylő feladatuk. Ebből következik, hogy

a középkori társadalomfelfogás nem várta el tőlük a mindennapi munkát, hanem javakkal, terményekkel a jobbágyok (laboratores) látták el őket.

Cserébe a nemesek biztosították, a kora középkor évszázadaiban valóban napi szinten szükséges védelmet, hiszen a népvándorlás, illetve az állandó hűbéri háborúskodások folyamatos fenyegetést jelentettek.

Szintén fontos látni a nemesi, páncélos lovagi harcmodor, a fegyverzet beszerzésének és fenntartásának anyagi terheit. Egy páncélos lovas katona kiállítása elképzelhetetlen lett volna 1-1 jobbágytelek jövedelmeiből.

Jól illusztrálja ezt, hogy a törökökkel való első komoly összecsapás (1396 – Nikápoly) után Zsigmond király elrendelte 20 jobbágytelek után egy-egy páncélos katona kiállítását. Ugyanakkor a valóságos feltételekkel szembesülve végül módosítani kellett a szabályzást, aminek eredményeként 33 jobbágytelek után kellett csak kiállítani egy páncélos katonát. Ebből is látható tehát, hogy az igen költséges középkori hadviseléshez szükséges volt a nemesség kiemelt állása.

Ellentétek akkor fakadtak, ha a nemesség nem látta el a társadalmi rend által rárótt feladatokat, azaz nem védte meg fegyverrel a többi réteget, ugyanakkor továbbra is élvezte kiváltságait, valamint behajtotta a jobbágyi adókat és szolgáltatásokat.

Franciaország legnagyobb középkori parasztfelkelése (Jacquerie – 14. század) is akkor tört ki, amikor a francia nemesi haderő, a királyt is cserben hagyva megalázó vereséget szenvedett az angoloktól, ráadásul ezt követően olyan szabályt hoztak, melynek értelmében a jobbágyoknak kellett helyreállítaniuk, megerősíteniük a földbirtokosok várait.

Hasonló okok játszottak közre a Dózsa-féle parasztfelkelés kirobbanásában is. Erdélyi Gabriella történészt idézve: „Az adta a kaszát a kezükbe [ti. a parasztfelkelők kezébe] aztán végül a pogány törökök helyett a nemesség ellen, hogy az nem teljesítette a feladatát. […] a királyt elismerték, a pápát elismerték, és a nemesség ellen fordultak, mert akadályozta a „szent háborút”. A felkelők szemében a kötelességét elszabotáló nemesség elvesztette nemesi szabadsága jogalapját.”

A társadalom korabeli vezető rétegei viszont a jobbágyok mozgalmaiban nem egyszerű elégedetlenséget, vagy megoldandó, akár jogos igényt (élelmezés, terhek csökkentése) láttak, hanem azt a középkort meghatározó, Isten által teremtett természetes társadalmi berendezkedés elleni lázadásnak, ezáltal az egész fennálló rendszer elleni támadásnak tekintették.

Éppen ezért minden esetben igen keményen felléptek velük szemben és az elrettentés céljával véresen megtorolták.

Ahogy aztán az újkori hadviselési szokások átalakultak, és a zsoldoshaderő, valamint az állandó reguláris hadseregek kialakultak, úgy szorult egyre inkább háttérbe a nemesi haderő. Ezáltal pedig egyre inkább fenntarthatatlanná vált a védelemre való hivatkozás a nemesi adómentesség kapcsán. Így tehát a 18-19. században a felvilágosult, egyenlőséget hirdető világkép mellett a hadszervezet megváltozása is vezetett a nemesi kiváltságok eltörléséhez. Ennek a folyamatnak híres esete Magyarország történetében a Napóleonnal vívott 1809-es győri csata.

Az utoljára összehívott nemesi inszurrekció (nemesi felkelés – ekkor a nemesek személyes tartoztak hadba vonulni) a Habsburg haderő részeként súlyos vereséget szenvedett. Bár a nemesek az utóbb elterjedt legendákkal szemben bátran harcoltak, mégis nyilvánvalóvá vált, hogy eljárt az idő e hadviselés fölött. Természetesen Petőfi sem volt rest, hogy megírja: „Mikor emeltek már emlékszobort a sok hős lábnak, mely ott úgy futott?”

Nánay Mihály