Csodálatos lehetett a középkori Magyarország! – Prokopp Mária a Vasárnapnak

A középkort nem érthetjük meg a keresztény vallás nélkül. A kereszténység adta azt az erkölcsi alapot, amelyre az európai kultúra épült – nyilatkozta a Vasárnapnak adott interjújában Prokopp Mária művészettörténész.

– Művészettörténészként hogyan látja, milyen lehetett a középkori Magyarország?

– Csodálatos! Csodálatos lehetett… Bízom benne, hogy a közeljövőben az általános és középiskolák tananyagában nagyobb szerepet kap majd a Mohács előtti időszak! Tény, hogy a magyar középkori emlékek többsége elpusztult, de amit ma tudunk múltunkról, azt mindenkinek tudnia kell! Kevesebb középkori emlékünk van, mint sok más európai országnak, ezért alakul ki a kutatásban és a közvélekedésben az a kép, hogy középkori művészetünk nem önálló, nem élvonalbeli, stílusteremtő művészet, hanem csak a külföldi mesterek hatására, évtizedekkel azok után alakult.

Pedig, ha megismernénk hazánk valós történetét, földrajzát, a mindmáig hatalmas természeti és ásványi kincseit, akkor mélyen átéreznénk, hogy van mire büszkének lennünk.

A középkori Magyar Királyság nem csak egy fényes királyság volt, hanem egy olyan állam, mely ötszáz éven át tudta tartani helyét Európa vezető államai között!

Prokopp Mária az ELTE BTK Művészettörténeti Intézetének oktatója (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

– Mi lehetett az ország felemelkedésének oka?

– A Kárpátok védelmében egy igen egységes, központi hatalomra épülő királyság jött létre a 11. században, ahol minden szükséges erőforrás biztosítva volt ahhoz, hogy Európa élvonalába kerülhessünk. Nem volt minden királyunk kiemelkedő uralkodó, nagy tehetség, de a gazdasági centralizáció segítette fenntartani a rendet, a királyi uralmat és az ország virágzását.

Ma már kevesen tudják, de nem lehet véletlen, hogy a középkor nagy költője, Dante a Paradisojában egy egész fejezetet szentelt Magyarország dicséretére:

„Óh, boldog Magyarország! Csak ne hagyja magát félre vezetni már…” – írja.

Ma már nem tudjuk megszólítani a régen elhunyt embereket, de minden bizonnyal, volt némi alapja annak, amit akkor Dante írt. Rend és stabilitás volt az országban, és ez nagyban hozzájárulhatott az építészet, a szobrászat és a festészet európai rangú fejlődéséhez.

 

– Egyházi oldalról mit tudhatunk a magyarországi középkorról?

– Nem szoktunk arról sem sokat beszélni, hogy a legtöbb szentet adó dinasztia a magyar Árpád-ház volt, mely többet jelentett akkor, mint ma a Nobel-díj. Magyarországnak előbb volt szent királya, mint a franciáknak! Szent László avattatja szentté Istvánt, aki az ő nagyapját megvakította. Szent királyunk és királyleányaink élete máig példa lehet mindannyiunk számára.

Szentjeinket ma is tisztelik Európában és a világ minden részén jelenlévő keresztény közösségekben.

Arról sem beszélünk túl gyakran, hogy 1301-ben az Árpád-ház nem halt ki, csak férfiágon. Rengeteg leányági örökös volt még akkor, de azt nem tanítjuk! Érdekes módon arról is hallgatunk, hogy III. Károly – Mária Terézia apja – halálával kihalt a Habsburg-ház! Jóllehet, arról meg mindenki tud, hogy a magyar nemesek a pozsonyi országgyűlésen megszavazták, elfogadták a leányát királynénak:

„életünket és vérünket Mária Teréziáért…”

Mária Terézia koronázása a pozsonyi Szent Márton székesegyházban, 1741.  (Forrás: Wikipedia.hu)

– Visszatérve a középkor kutatására: a keresztény megközelítés mennyire fontos a megismerés során?

– Elengedhetetlenül! Ma, a 21. században a középkort nem érthetjük meg a keresztény vallás nélkül. A kereszténység erkölcsi alapot adott, mely nélkül például a tisztességes kereskedelem elképzelhetetlen lett volna. A kereszténység megvalósulása nem volt tökéletes, ugyanakkor szinte minden vitatott kérdést a keresztény gondolatok mellett sikerült tisztázni.

Volt egy erkölcsi alap, ami arról szólt, hogy ne legyünk önzőek, és szeressük felebarátainkat.

Ez a fajta egymásra figyelés sajnos valamiképpen félrecsúszott az elmúlt évszázadokban. A középkor szellemisége egy ideál volt, melyet nem tudtak az emberek megvalósítani, de többségük minden erővel, tiszta szívvel törekedett rá. A másokkal való törődés nem csupán a középkori keresztény Európa, hanem a Magyar Királyság egyik lényege volt.

Az esztergomi Szent Adalbert székesegyház „gyönyörűséges kapuja”, a Porta Speciosa. Ismeretlen festő olajképe, 1781 előtt (Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár)

– Ez a gondolkodásmód is elpusztult a hódoltság alatt?

– Részben. Ami bizonyos, hogy a középkori országunkból és annak kultúrájából, értékeiből csak töredék maradt meg. Tudomásul kell vennünk, hogy nekünk az egykori fényes művészeti emlékeinkből csak morzsák maradtak. Ezekből a részletekből, mint például az esztergomi Porta speciosa, pár kőemlékéből kell elképzelnünk – a nyugat-európai példák alapján –, hogy milyen lehetett a hazai középkor.

Nagy a veszély ilyenkor, hogy olyat gondolunk, feltételezzünk, ami nem volt valóságos. A nyugat-európai példák felvonultatása egy darabig segítheti a kutatást, de úgy vélem, hogy olykor tévútra is visz. A kiegyezés után folyamatosan „hatásokat” sulykoltak az irodalomban, és az újonnan megalakult hazai művészettörténetben is. Mindig csak hatásokat említ a szakirodalmunk is: „olasz hatásokat”, „német hatásokat”, melyek azért nem olyan egyértelműek.

Ezt a szót, hogy „hatás” igyekeztem 50 éves egyetemi oktatásom alatt kiirtani, mert „kapcsolatok” vannak, nem hatások.

Dániel próféta feje – Porta Speciosa, Esztergom (Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár)

Tudunk olyan példákról, hogy Remisből, a francia királyok koronázási városából, a katedrális építőműhelyéből az 1230-as évek körül, még a tatárjárás előtt, Villard de Honnecourt építőmestert Magyarországra küldték. Vázlatkönyvében feljegyezte néhány rajza mellé, hogy „ezeket Magyarországon láttam”.

Tehát nem azért jött, hogy tanítsa a magyarokat, hanem azért, hogy a magyar építőktől, kőfaragóktól tanuljon!

Azt is tudjuk, hogy a milánói dóm építésén számos magyar mester is közreműködött. Az európai mesteremberek, művészemberek jártak-keltek, tanultak, dolgoztak, folytonos kapcsolatban álltak egymással. Nagyon fontosak voltak a helyi műhelyek, iskolák, melyekről azonban nagyon keveset tudunk.

– Volt más téves elképzelés is, mely meghatározta a művészettörténet nézőpontját?

– A török utáni magyar világban az osztrákok, a Habsburg császár határozta meg helyünket a világban. Az ő gyarmatukká vált az országunk, érthető módon ez alapjában sértette a haza sorsáért aggódó magyarokat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy miért is tör ki a Rákóczi-szabadságharc! Azért, mert

a magyar arisztokrácia egy része már nem bírta elviselni, hogy Habsburg gyarmat legyen ez az ország!

Természetes, hogy mindig voltak Habsburg-hű főurak, hiszen minden korban a társadalom egy része igyekszik úgy élni, ahogy lehet… Azonban Zrínyi, Wesselényi, Rákóczi mind egy független magyar királyságért küzdött. Egy olyan országért, amely Mohács előtt valóban ragyogott. Ezt megpróbálták helyreállítani.

– Az osztrákoknak mennyire volt létkérdés Magyarország megtartása?

– A Habsburg-birodalom lényege volt a Magyar Királyság uralása. Földrajzilag, erőforrásaiban Ausztria fejlődése elképzelhetetlen volna a magyar gyarmat mezőgazdasági árui és munkaereje nélkül. Az 1867-es kiegyezés egy kompromisszum eredménye volt, mely utána sok mindent átírtnak, ami korábban a hagyományban, nemesi elképzelésekben élt.

Megélénkültek a viták arról, hogy kik vagyunk mi, magyarok, és honnan származunk.

Addig a középkorban minden krónikákon, évkönyveken alapult. A krónikások nem voltak tanulatlan emberek, nem a mesékre építettek. A szkíta ősöket, hunokat, avarokat elődjüknek tartották, mely nem lehetett alaptalan.

Hunor és Magor ábrázolása a Képes Krónika lapjain (Forrás: Országos Széchenyi Könyvtár)

Az Akadémia főtitkára 1867-ben nem más volt, mint Arany János. Nem volt lehetősége arra, hogy kimondja: nem így van, nem ért egyet az osztrákok által preferált magyar származáselmélettel, így amit tehetett, megírta balladáiban. A Rege a csodaszarvasról című munkájában egyértelműen így fogalmaz: „Hunor s magyar, két dalia, Két egytestvér, Ménrót fia”. Munkái a közoktatáson keresztül pedig erősen hatottak a következő generációkra, így eleinkről való vélekedésünk a szépirodalmon keresztül maradt meg.

– Összegzésként mit mondhatunk, milyen lesz a középkori művészettörténet-kutatás jövője?

– Tudományunk jövője olyan lesz, amilyenné a mindenkori országvezetés, annak oktatáspolitikája alakítja. Ez természetesen nem független a lakosság, főképpen az ifjúság hazafiasságától, világnézetétől. Ennek a két fogalomnak a megerősítése nélkül nincs biztos jövő! Jelenleg, a rendszerváltás után harminc évvel sem kap kellő hangsúlyt iskolai oktatásunkban – az óvodától az egyetemmel bezáróan – a középkor valós történelme. Ennek a feladatnak a megvalósításában minden állampolgárunknak részt kell vállalnia, s akkor a gyökereinkből, a dicső múltból életre kel a dicsőséges jövő. Csupán ez lehet a haladás útja, ahogy hirdet a szegedi Hősök Kapujának a felirata:

„Haladás útja dicső múltból diadalmas jövőbe vezet”.

Ez a kapu az első világháború világégése és a trianoni országcsonkítás – helyesebben az 1000 éves államunk feldarabolása – után készült, az életüket a Hazánkért feláldozó hőseik emlékére.

 

Tóth Gábor

A magyar régészeti misszió nem hagyta el a háború sújtotta Szíriát – Major Balázs a Vasárnapnak

Poros kövek őrzik a magyar középkor elfeledett titkait

Középkori emlékeink háromszáz évig tartó pusztulása – a Mátyás Múzeum igazgatója a Vasárnapnak

Történelemszemlélete nem államoknak, hanem kutatóknak van – Font Márta a Vasárnapnak