Ungváry Zsolt: Áldozat – 12. (folytatásos kisregény)

Folytatásokban, szombatról szombatra olvasható állandó szerzőnk, Ungváry Zsolt Áldozat című kisregénye a Vasárnap.hu hasábjain.

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

12. rész                             (Az előző részek itt érhetők el.)

Alig másfél órával később az olasz, azután ennek nyomán több európai és tengerentúli tévécsatorna is beszámolt róla: ismeretlen állampolgárságú terroristák huszonkét turistát raboltak el, és elbarikádozták magukat egy elhagyatott tanyán. Az olasz csapatok kivonását követelik Irakból, s azzal fenyegetőznek, hogy minden nap megölnek egy túszt.

A magyar televízió késő esti híradójának szerkesztőségi szobájában bombaként robbant a hír: három magyar is a foglyok között van. Moharos Bernadette, akit egyelőre a főműsoridőből éjszakára helyeztek át, izgatottan készült a nagy bejelentésre.

– Még nem erősítették meg – aggályoskodott a szerkesztő. – Lehet, hogy előbb a külügyminisztériumtól kellene engedélyt kérni…
– Amíg ezzel tökölünk, vége a híradónak, és száz kereskedelmi adó mondja be előttünk. Ilyen lehetőségünk nem gyakran adódik – s bár többes számot használt, elsősorban magára gondolt.
– Jó. Kockáztassuk meg.

Így esett, hogy Szabóné – aki elszundított a tévé előtt, s pár perce riadt csak fel – láthatta, amint Moharos Bernadette drámai hangon bejelenti:

– Firenzében terroristák magyar turistákat is foglyul ejtettek. A huszonkét túsz között van információink szerint egy budapesti házaspár és egy ugyancsak budapesti egyetemi hallgató is.

Amióta László Olaszországba ment, az asszony mindenre felkapta a fejét, ami Itáliához kapcsolódott. Kétszer beszéltek telefonon, legutóbb tegnapelőtt, akkor említette, hogy Firenzébe tart. Egy másodpercre elgyöngült, úgy érezte, minden erő kifut a tagjaiból. De aztán legyintett; mit keresne László egy házaspár társaságában? Biztos tömérdek budapesti egyetemista van most Firenzében.

A nyugalom kedvéért fölhívta a fia mobilját, ám az ki volt kapcsolva. Persze, hiszen lassan éjfél van. Valószínűleg alszik. Talán nem is Firenzében, hanem egészen másutt.

Alig tette le a kagylót, csörgött a telefon.

– Szabó Pálné?
– Igen – válaszolta, s az iménti érzés újra leverte a lábáról.
– Balla Ignác vagyok a külügyminisztériumból. Elnézést, ha fölébresztettem. Egyik munkatársunk rövidesen felkeresi az otthonában. Kérem, hogy fogadja őt!
– De hát miről van szó?
– Nyugodjon meg, a kollégám mindent el fog mondani.

Kattant a vonal. Szabóné nem nyugodott meg.

* * *

Valahol vidéken, egy félreeső tanyán szállították le őket. Mielőtt beterelték volna a házba, mindenkit megmotoztak, de csak a mobiltelefonokat vették el.

Egyetlen nagy, üres helyiségben ültették le a túszokat. A falak kopárak, a kövezett padlón nem volt szőnyeg sem. Az idegenvezetőt alakító személy – aki vélhetőleg egyedül tudott kommunikálni a foglyokkal – röviden ismertette a helyzetet.

– Amint azt tudják, az Egyesült Államok és szövetségesei megszállták Irakot, s keresztes háborút folytatnak mohamedán testvéreink ellen. Ahogyan az ott harcoló igazhitűek, úgy mi is küzdünk az elnyomókkal. Olyan eszközökhöz folyamodunk, amelyekkel esélyeink lehetnek. Az USÁ-nak és szövetségeseinek a fegyverzete korszerűbb, nagyobb hatásfokú a miénknél. Vagy megadjuk magunkat, vagy a harc más formáit választjuk. A mostani akciót az Iszlám Szent Felszabadítás nevű szervezet hajtotta végre, és célunk, hogy rávegyük az olasz kormányt arra, vonja ki a csapatait Irakból. Önök ebben segíthetnek nekünk. Vissza fogják kapni a telefonjukat, és módjuk lesz hazájuk kormányaihoz könyörögni, hassanak oda olasz kollégáikra. Mi együttműködést kérünk. Érthető?

A túszok döbbenten figyeltek. Ráadásul a többség nem sokat értett az olasz-német-angol keveréknyelven előadott mondókából.

– Az olasz kormány már tudja, mi történt, azt is tudják, hol vagyunk. Nem titkolózunk. Ha kell, készek vagyunk meghalni hitünkért és a szabadságért. Sokan vannak a mártírok közöttünk, s egyikünk sem retten meg tőle, hogy közéjük léphessen. Viszont abban az esetben, ha megtámadnak minket az olasz hadsereg vagy rendőrség egységei, önöknek esélyük sem marad a túlélésre.

Ezt lassan és több nyelven elismételte. Az arcokon tükröződő döbbenet megfelelő visszaigazolást jelentett, hogy fel is fogták valamennyien.

– Irakban harcoló testvéreink bármilyen áldozatra készek a cél érdekében, és ezzel mi is így vagyunk. Amíg az olasz kormány nem hajlandó érdemben felvenni velünk a kapcsolatot, addig minden nap ki kell végeznünk egy túszt. Ez, azt hiszem, érthető. Aki nem engedelmeskedik nekem vagy a társaimnak, azt felszólítás nélkül lelőjük.

Egy biccentéssel jelezte, hogy végzett az eligazítással.

* * *

A televízió szokott híradásai mellett rendkívüli kiadásokat is beiktatott, amelyekben igyekeztek minél több információt adni az olaszországi túszdrámával kapcsolatban. Külön főcím is készült, a montázson fegyveresek, halottak láthatók, a háttérben a firenzei dóm kupolájával; sejtelmesen induló majd fenyegetően felerősödő zene, s a tragédia előszelét éreztető női hang: „Magyar szereplői is vannak az olasz túszdrámának.”

A hang tulajdonosa Moharos Bernadette volt, aki – miután az a hihetetlen szerencse érte, hogy éppen ő volt ügyeletes az első hírek érkeztekor – kezdte magáénak tekinteni a dolgot. Némi háttérben zajló hatalmi játszmák után a főszerkesztő (miután Bernadette harminc teljes percet eltöltött vele kettesben a bezárt irodában) bejelentette: a túsz-ügy „arca” a fiatal, ám igen agilis és tehetséges Moharos Bernadette lesz. Így az esti híradóban is – noha a műsort más vezette –, az olasz bejátszást Bernadette kommentálta, s a nézők részleteket hallgathattak meg az elrabolt egyetemista és a házaspár női tagjának édesanyjával készített telefoninterjúkból. („A teljes interjúkat a híradó után, fél kilenctől a túszdrámával foglalkozó műsorunkban adjuk le. A külügyminisztérium és a külügyi bizottság egy-egy tagja mellett biztonságpolitikai szakértők is vendégeink lesznek.”)

Szabónétól azokat a mondatokat vágták be, amelyekben kitér egyetlen gyermeke tehetségére, László terveire.

– Nem tudom elképzelni, hogy baja essék! – fejezte be drámaian, majd hüppögött egy keveset, s csak ezután keverték le a hangot.

Vékony Jenőné higgadtabban válaszolgatott; bízott a helyzet rendeződésében, elvégre senkinek sem lehet érdeke ártatlan, békés állampolgárok értelmetlen legyilkolása.

– Úgy hiszem, az elrablók saját ügyüknek ártanak, ha magukra haragítják a nemzetközi közvéleményt. Mindezzel együtt elvárjuk a kormánytól, hogy mindent kövessen el a magyar túszok kiszabadítása érdekében, elvégre ne ők legyenek a politikusok játszmáinak áldozatai.

Ezt az utolsó mondatot a későbbi „teljes” interjúból már kihagyták, egyedül a fél nyolcas híradóban hangzott el.

– Marhaság – kommentálta az esetet a főszerkesztő a vágószobában Moharos Bernadette-nek –, megválasztják a kormányt, azután mossák a kezüket. Legközelebb a demokráciáról csinálunk nekik oktatófilmet.

Az olasz kormány közben nyilatkozatot adott ki, amelyben határozottan leszögezi: nem tárgyal gengszterekkel. Felszólítja a terroristákat, este nyolc óráig bocsássák szabadon túszaikat.

(Folytatjuk.)

Ungváry Zsolt: Áldozat – 11. (folytatásos kisregény)