Füzes Ádám atya nagyjából egy héttel ezelőtti nyilvános levele, miszerint otthagyja a papságot a „teljesebb élet” reményében (hogy „ne öregedjen meg egyedül”), felbolydította a keresztény közéletet. A papság védelmében megfogalmazott reakciókat sok hangadó ítélkezésnek titulálta, a Vasárnapon megjelent véleménycikknek is ezt a bélyeget kellett magán viselnie. A csendesen megjelenő, mélyben húzódó igazság azonban mást mutat: Ádám atya paptestvérei siratják egykori társukat – sajnálják, ahogyan és amilyen csinadrattával távozott nyilvánosan megosztott búcsúlevelével... de még inkább siratják, engesztelő imáikkal igyekeznek bekötözni a Jézus Krisztus testén és az ő örök papságán ejtett sebet.
Azóta, hogy Füzes Ádám atya nyilvánosan megosztotta búcsúlevelét, amelyben mindenki tudomására hozta, hogy huszonként év szolgálat után otthagyja a papságot, a katolikus, sőt bizonyos fokig a teljes hazai felekezetközi keresztény világ is megrezdült a hírre. Sokan, sokféleképpen reagáltak a bejelentésre.
Az általunk megírt véleménycikk igyekezett helyretenni az Ádám atya elköszönő sorai közt megbújó, feltételezhetően önigazolásból eredő téves vélekedéseket Jézus Krisztus papságáról. Mindez lényegében két táborra osztotta az ebben a kérdésben állast foglalókat.
Az Ádám atyát védelmezők az emberi megértésre apellálva igyekeztek kerülni mindenféle ítélkezést – és kizárólag erre szólítottak fel mindenkit, egyben bigottnak és irgalmatlannak beállítva a másik „táborba” tartozókat, akik elsősorban Jézus papságát helyezték a középpontba, rámutatva a bűnre, ám szeretve a bűnöst.
hirdetésA reakciók között látszólag hivatalos egyházi hozzáállás is elhangzott közérthető formában, amely onnantól kezdve a „szeressük egymást, gyerekek” és az „ugyan már, nem eszik olyan forrón a kását” szlogenek híveinek védőpajzsává lett.
A hozzánk eljutott – főképpen Ádám atya paptársaitól származó – visszhangok azonban a divatos és könnyebben elfogadható közvélekedéssel ellentétben sokkal inkább a mély fájdalom visszhangjai. Kezdve az olyan reakciósabb, dühösebb kitörésektől, mint például
„Ádám atya gyomron rúgta a papságot”,
egészen a hála szaváig a nálunk megjelent véleménycikkben megfogalmazott értékekért. Egy másik atya szerint sok paptárs is hasonlóképpen fogalmazna: „az – akár egyszeri, életre szóló – hívásra adott válasz mindig megújítandó. Ebből lesz az egyre növekvő és maradandó hűség.”
Mind közül talán a legmegrendítőbb az a vers, amelynek megírását konkrétan Füzes Ádám atya döntése ihlette. A pap szerző által írt, „Örök szépség” című költemény súlyát és értékét a rímeken és az egyéb esztétikai erényeken túl az a mély elköteleződés adja, amely egy Isten hívására igent mondó férfit Jézus Krisztus papságába emel be. Most ebből a versből idézünk:
„Jézus, drága Főpapunk,
más után nem kapkodunk,
magad vagy a boldogság,
lám szíved örömet ád.
A lelked csókkal itat,
fűszeres bor a malaszt.
Köszönjük az elhívást,
hisz minden napunk áldás.
Minden napunk Szerelem.
Bennünk él a Szentlelked.
Öröm csordul a bükkfán,
hárfa pendül Golgotán.
Reszket a Krisztus teste,
mindig hazug a beste.
Krisztusnál szebbet ígér,
pedig csak te vagy Jézus,
ezt minannyian tudjuk,
a nem múló örök szépség.”
A kiemelt képünk forrása a Pixabay.
További olvasásra ajánlott írásunk:
Keresztényellenes Fake News (7): A papok nőtlensége embert nyomorító
