Reszket a Krisztus teste, mindig hazug a beste

Füzes Ádám atya nagyjából egy héttel ezelőtti nyilvános levele, miszerint otthagyja a papságot a „teljesebb élet” reményében (hogy „ne öregedjen meg egyedül”), felbolydította a keresztény közéletet. A papság védelmében megfogalmazott reakciókat sok hangadó ítélkezésnek titulálta, a Vasárnapon megjelent véleménycikknek is ezt a bélyeget kellett magán viselnie. A csendesen megjelenő, mélyben húzódó igazság azonban mást mutat: Ádám atya paptestvérei siratják egykori társukat – sajnálják, ahogyan és amilyen csinadrattával távozott nyilvánosan megosztott búcsúlevelével... de még inkább siratják, engesztelő imáikkal igyekeznek bekötözni a Jézus Krisztus testén és az ő örök papságán ejtett sebet.

Azóta, hogy Füzes Ádám atya nyilvánosan megosztotta búcsúlevelét, amelyben mindenki tudomására hozta, hogy huszonként év szolgálat után otthagyja a papságot, a katolikus, sőt bizonyos fokig a teljes hazai felekezetközi keresztény világ is megrezdült a hírre. Sokan, sokféleképpen reagáltak a bejelentésre.

Ádám, aki a tiltott fáról torkoskodik

Az általunk megírt véleménycikk igyekezett helyretenni az Ádám atya elköszönő sorai közt megbújó, feltételezhetően önigazolásból eredő téves vélekedéseket Jézus Krisztus papságáról. Mindez lényegében két táborra osztotta az ebben a kérdésben állast foglalókat.

Az Ádám atyát védelmezők az emberi megértésre apellálva igyekeztek kerülni mindenféle ítélkezést – és kizárólag erre szólítottak fel mindenkit, egyben bigottnak és irgalmatlannak beállítva a másik „táborba” tartozókat, akik elsősorban Jézus papságát helyezték a középpontba, rámutatva a bűnre, ám szeretve a bűnöst.

A reakciók között látszólag hivatalos egyházi hozzáállás is elhangzott közérthető formában, amely onnantól kezdve a „szeressük egymást, gyerekek” és az „ugyan már, nem eszik olyan forrón a kását” szlogenek híveinek védőpajzsává lett.

A hozzánk eljutott – főképpen Ádám atya paptársaitól származó – visszhangok azonban a divatos és könnyebben elfogadható közvélekedéssel ellentétben sokkal inkább a mély fájdalom visszhangjai. Kezdve az olyan reakciósabb, dühösebb kitörésektől, mint például

„Ádám atya gyomron rúgta a papságot”,

egészen a hála szaváig a nálunk megjelent véleménycikkben megfogalmazott értékekért. Egy másik atya szerint sok paptárs is hasonlóképpen fogalmazna: „az – akár egyszeri, életre szóló – hívásra adott válasz mindig megújítandó. Ebből lesz az egyre növekvő és maradandó hűség.”

Mind közül talán a legmegrendítőbb az a vers, amelynek megírását konkrétan Füzes Ádám atya döntése ihlette. A pap szerző által írt, „Örök szépség” című költemény súlyát és értékét a rímeken és az egyéb esztétikai erényeken túl az a mély elköteleződés adja, amely egy Isten hívására igent mondó férfit Jézus Krisztus papságába emel be. Most ebből a versből idézünk:

„Jézus, drága Főpapunk,
más után nem kapkodunk,
magad vagy a boldogság,
lám szíved örömet ád.
A lelked csókkal itat,
fűszeres bor a malaszt.
Köszönjük az elhívást,
hisz minden napunk áldás.
Minden napunk Szerelem.
Bennünk él a Szentlelked.
Öröm csordul a bükkfán,
hárfa pendül Golgotán.
Reszket a Krisztus teste,
mindig hazug a beste.
Krisztusnál szebbet ígér,
pedig csak te vagy Jézus,
ezt minannyian tudjuk,
a nem múló örök szépség.”

 

A kiemelt képünk forrása a Pixabay.

További olvasásra ajánlott írásunk:

A jó pap holtig tanul, de a rossz is

Ízig-vérig pap maradt, élete végéig

Keresztényellenes Fake News (7): A papok nőtlensége embert nyomorító