Üzenetértékű, hogy a címben szereplő szavak éppen azon a napon hangoztak el Rómában, Péter utódától, Szent Péter és Pál apostolok ünnepén, amelyen napvilágot látott az a véleménycikk, mely azt az érzetet kelti az olvasóban: már-már kinyilatkoztatásszerűen jogot formálhat arra, hogy egy kiérlelt, megvívott és személyes lelkiismereti döntést nemhogy megkérdőjelezzen, de ítéletesen megsemmisítsen.
Sosem elegáns és legfőképpen nem helyénvaló egy vélemény megformálása során személyeskedni, mások személyes, lelkiismereti ügyét elemezve igazságosztó szerepben tetszelegni, így e soroknak célja ennek elkerülése végett inkább az, hogy olyan jelenségekre is reflektáljon, melyek mélyebben húzódnak a kiélezett feszültség és meg nem értés helyzetében.
A helyzet ugyanis az, hogy 22 év elismerésre méltó munkája kétségtelenül ki van téve a magány, a kiégés, a felelősség terhe alatt érzett fáradtság kockázatának, amely bizonytalanságot, illetve a hivatás feladását teremtheti meg az emberben. De mennyivel inkább hiteles és korrekt ennek felismerése és belátása, mennyivel alázatosabb az úton történő „bepiszkolódással” járó elesés és az azt követő újrakezdés, mint azok magatartása, akik a „minden rendben van” látszatát keltve élnek sokszor hiteltelen módon a biztonságosnak vélt zártságban és kényelemben, amellyel pedig elsőként Isten népének, a közösségnek ártanak (önmaguk mellett).
Az ítélkezés konkrétumok ismerete nélkül igencsak merész vállalkozás – de még ha ismerné is bárki azokat, akkor sem lenne képes beletekinteni abba a mélységbe, azokba a folyamatokba, melyek során megküzdve, átimádkozva, átbeszélve születik meg egy komoly döntés az ember bensőjében. Az emberiesség alázatos gesztusa, ha valaki azért áll félre, mert úgy érzi, anélkül nem tudná hitelesen folytatni addigi feladatát.
Sajnos azzal az újra meg újra tapasztalható jelenséggel kell szembenézni, hogy mintha lenne egy hangos kisebbség, a zárt szívek szektája, amely nem érti, vagy nem akarja megérteni, mit jelent az isteni irgalmasság – ez nem egy pápaság divatja (hiszen már XXIII. János is az „irgalmasság gyógyírját” kérte a „szigor fegyverei” helyett, és ezen az úton továbbhaladva született meg II. János Pál irgalmasságról szóló enciklikája, amely elvezetett az isteni irgalmasság ünnepéhez is. És nem is egy karácsonyfa-dísz, amit évente egyszer előveszünk a szekrény mélyéről, hanem Isten első attribútuma, az ő stílusa, amely kezdettől fogva meghatározza a keresztény teológiai hagyományt.
hirdetésAz irgalmasság nem egy olcsó kegyelem, nem is relativizálás, hanem Isten első igazságossága, ami meghaladja a mi sokszor annyira kicsinyes, emberi sémáinkat és kereteinket. Ahogy a szent pápa, II. János Pál fogalmazta: irgalmasság nélkül „nem maradna más, csak rideg és tekintet nélküli igazságosság, (…) ahol mindenki mindenkinek ellensége” (Dives in misericordia, 90.), és az irgalmasság „voltaképpen Isten neve, az az arc, amellyel Isten megmutatkozott…” – tehetjük hozzá XVI. Benedekkel.
Enélkül kérlelhetetlen bírákká válnánk, megfeledkezve arról, hogy az irgalmasság lényege éppen a ki nem érdemelt, feltétlen és határtalan szeretet.
Enélkül könnyen feljogosítva éreznénk magunkat arra, hogy erkölcsi magas lóról, valamiféle „elitcsoport” tagjának képzelve magunkat dobálózzunk az ítéletekkel, mintha azok valami kövek lennének.
Nem volna helyes az erkölcsi felsőbbrendűség tudatában és a vélt biztos tudástól felvértezve kirekeszteni embereket és katalogizálni, és az evangélium logikájával ellentétesen elítélni és örökre elásni könnyedén másokat. Merthogy senki sem ítéltetett futóhomokba. Súlyos baj lenne, ha azt gondolnánk, hogy a reverenda tenné pappá az embert, vagy emberré a papot, ami nélkül már nem is lenne többé ugyanolyan értékes. Keresztes Szent János gondolata ide kívánkozik: életünk alkonyán a szeretetünk alapján ítéltetünk meg…
Nem volna helyes, ha leegyszerűsítenénk vagy kisajátítanánk az egyház szerteágazó hagyományát, mellyel a keresztény hitet megfosztanánk az evangélium ízétől, amely úgy már valójában nem is hit, hanem pusztán önigazoló és a világiasságot leplező ideológia.
Az egyházi közbeszéd és a bonyolult, összetett élethelyzetek ilyen szintű leegyszerűsítése – bármilyen megkérdőjelezhetetlen jószándéktól vezérelt legyen is – felelőtlen luxus lenne, és különösen nem időszerű akkor, amikor egyébként is soha nem látott módon lenne szükség az összetartásra és a testvériségre. A mi feladatunk sosem az ítélkezés, hanem a hiteles hit továbbadása, ami pedig a szavak helyett elsőként a tettek mezején történik.
Ezért a keresztény értelmiség sürgető feladata az az éleslátás, amely képes felismerni és megkülönböztetni: felismerni, hogy a „fehérre meszelt sírok” gondolkodásmódja – noha az evangéliumban szerepel – még nem jelent evangéliumi lelkiséget. Megkülönböztetni a keresztény hitet a fundamentalizmustól, amelyben a hit szabadságáról tanúságot tevő ember helyett ideológiák rabja honol, aki a fekete-fehér szűklátókörűség merevségében szenved, és a látszat megszállottjaként képmutatóan megelégszik a törvény és a betű szerinti „kipipált”, túlélt – és nem megélt – hittel.
De mindenekelőtt jót tesz valamennyiünknek, ha higgadtan, józanul, nem másokra mutogatva, kicsit elidőzünk azon szavak felett, melyek a címben előttünk állnak, Ferenc pápát idézve: „Nem szavak, hanem ima! Nem kiáltványok, hanem szolgálat! Prófétai Egyházat szeretnél? Kezdj szolgálni, és maradj csendben!”
Wappler Ádám doktori hallgató
A fenti cikk olvasónk véleménye, amelyben a Vasárnap.hu munkatársa, Gável András hétfői cikkére reagál. Az írás szerzője véleményét tükrözi, nem szerkesztőségünk álláspontját.
Olvasásra ajánljuk:
Kiemelt képünk forrása: Pixabay
