Ha eddig nem értettük volna, „mit esznek” a keresztény katolikusok az Oltáriszentségen, egy kis utánjárást követően bizonyosan tisztább képet alkothatunk. Hogy lehet az, hogy fiatalok és idősek teljesen testvérekként szemlélik egymást az egyházban? Van, aki bálványimádást, van, aki kannibalizmust feltételez a jelenség mögött. De mit hisznek valójában a katolikusok az Eucharisztiával kapcsolatban? Ennek jártunk kicsit utána Úrnapján, amikor a katolikusok „hitének szent titka” pengeéles reflektorfénybe kerül.
Amikor Lengyelországban tanulhattam ösztöndíjasként, meglepő volt látni, hogy a legtöbb templom napközben is nyitva tartott. A „tökmenő” fiatalok a nap kellős közepén betérdeltek a padsorok közé. Szemlélődő szusszanásuk után pedig folytatták megkezdett útjukat. Idehaza mindez, azt hiszem, ciki lett volna, vagy legalábbis rejtegetni való.
Ma már itthon is sok templom látogatható a nap bármely szakában. Mégsem megszokott és magától értetődő, hogy ott adoráló személyekkel találkozzunk – néhány „állandó bútordarabként” megszokott, kendős nénit leszámítva.
Szoktam azon gondolkozni, hogy aki nem ismeri, mi történik ezekben a nap folyamából kiszakított percekben, bizonyára bolondnak tekinti a keresztényeket. Mi tagadás, nehéz lehet hova tenni, ha valaki elvarázsolt arccal egy barokkos – újabban már talán modern ívekkel ellátott –, aranyfoglalatban egy akár gyógyszertárakban is kapható, ám
kerek formára vágott fehér, papírvékony ostyát bámul meredt szemmel.
Főképp, ha ettől még boldog is az illető. Megértem, ha ez kívülről nézve teljes diliház.
hirdetés
Az Opus Sanctissimae Trinitatis Közösség tagjai szentségimádás közben. Fotó: Kádár József
De mi lehet a felszín alatt? Az értelmetlennek tűnő kifejeződés hátterében – vallásról lévén szó – élő hitet kellene tudnunk kikapargatni. Olyasvalamit, amit éppen a kereszténység háza tájáról sokan már nem is remélnének. Azt könnyen benyeljük, ha a számunkra „egzotikus” vallások képviselői színes ruhákban leszólítanak bennünket az utcán, adományokat remélve tevékenységeikhez. De hogy a katolikus templomok többek lennének az előző korok vallási múzeumánál, egyre kevesebben gondolják.
Pedig a hit feltételezése nélkül erősen zátonyra futhat az „elváltozott tekintetű” emberek körüli felfedező utunk. Utánajártunk, hogy a közösség – amelyhez az efféle embertársaink tartoznak, nevezzük innentől csak egyháznak – mit vall a díszes keretbe foglalt kovásztalan ostyáról.
Először is magyarul
„Oltáriszentség”-ként említik.
Az elnevezés első tagja érthetően egy oltárra utal. Az oltáron áldozatot szokás bemutatni. A második tag viszont olyasvalamit jelöl, ami nem hétköznapi, ami felülemelkedik a megszokott tárgyainkon, helyzeteinken. Valami, ami ebből a világból kimentett, mert önmagában múlhatatlan értéket képvisel. Ha valamire azt mondjuk, hogy az „nekem szent”, az egyenlő azzal, hogy ahhoz senki ne nyúljon, mert az érinthetetlen, kvalitásában magasabb szintű.
Az áldozat az emberré lett Isten Fiának, Jézus Krisztusnak kereszthalálára utal. A bűn magában hordozza a büntetést. A Bibliából megvan mindenkinek a „ruhákra nem sokat adó” emberpár képe, amint a tiltott fa gyümölcsébe harapnak, Isten előzetes kérésének ellenszegülve.
Az engedetlen kóstoló következménye,
hogy az emberiség a bűn miatt elszakad az ő Teremtőjétől. Ez az állapot csak úgy oldható fel, ha a büntetés törlesztése megtörténik. Erre tökéletes és maradéktalan módon csak olyan valaki képes, akinek saját bűneiért nincs mit vezekelnie, hiszen olyanokat soha nem követett el.
Ez a tökéletes, minden bűn nélküli személy lett a – születését általunk karácsonykor ünnepelt – Megváltó, aki az Isten és az ember közötti kapcsolat helyreállítása érdekében lett egy az emberekkel. Ezt, a mindenki bűnéért elszenvedett helyettesítő áldozatot vállalta Jézus a Golgotán – szeretetből és önként.
Ezek után érthető, hogy az egyházban miért állandósult az Oltáriszentség másik elnevezése is.
Az „Eucharisztia” szó hálaadást jelent.
Hálát Jézus részéről, aki bízott az ő Atyja akaratában, hogy megmentheti őt a halál fogságából. De a Krisztushívők háláját is kifejezi, akik nem győzik dicsőíteni Istent azért az ajándékáért, hogy Isten gyermekeinek szabadságában élhetnek, és a földi életük végén bekövetkező haláluk csak átmenet az új és örök életbe.
Ezeknek az ismereteknek a fényében, amikor a templomban a „szent kovásztalan kenyér” felé tekintő híveket látunk, tudjuk, hogy ők hálásak Istennek azért a szeretetért, amit Jézus Krisztus keresztáldozata által értük tett. Ám felmerül eközben még egy kérdés: mi haszna nézni egy élettelen kenyérdarabot vagy ostyát?
Újra csak a tanítások között kell kutakodnunk. Az egyház azonban egyenesen a bibliai kijelentésekre tereli a figyelmünket minden válaszában. Például arra, amelyben Jézus ezt mondja: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek.
De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet,
annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,53). Na, emiatt sokan kannibáloknak nézik a keresztényeket, de szó sincs efféle jelenségről. Jézus Krisztus feltámadt, dicsőséges testét nem uralják ennek a térnek és időnek a korlátai. Jézus úgy egyesül a hívő kereszténnyel, hogy az a legkisebb emberhús-fogyasztást sem vonja magával.
Vagy azt is szokták idézni, ahogy Pál apostol elbeszéli nekünk a korai keresztények hitét, miszerint az Eucharisztia ünneplésekor valóságosan találkoztak a feltámadt Jézussal (1Kor 11,23-27). A leírásban halljuk Jézus idézett intését: az apostolok
„ezt tegyék az ő emlékezetére”.
Ezen a ponton meg is nyugodhatnánk, hogy a küldetésünk végére értünk, hiszen itt valóban nincs másról szó, mindössze egy jelképről, illetve egy megemlékezésről. Ha az elhunyt nagyinkra emlékezünk, attól ő még nem jelenik meg a nappalink közepén, hogy besegítsen a mosogatásban.
Ez így is van. Ám Jézus áldozata esetében – amelyet már az utolsó vacsorán bemutatott a tizenkettőnek – az ószövetségi pászkavacsora emlékezetének sajátosságai élnek tovább. Az egyiptomi fogságból megszabadult választott nép fiainak leszármazottai ugyanúgy részesültek a szabadulás valós gyümölcseiből, mint elődeik. Vagyis ez az emlékezet egyben megjelenítő valóság.
Az eucharisztiában létrejön a tökéletes dicsőítés – Jézus miatt
Amikor tehát a keresztények Jézus áldozatát mutatják be a szentmisében, az egyszeri és megismételhetetlen, mindörökre érvényes áldozat jelenik meg a szemük előtt, és annak minden következményéből, gyümölcséből részt kapnak. A megváltottságukban megerősödnek és a mennyei élet előízét kóstolgatják, amikor Isten és ember teljes egységben élhet majd.
A szentmise során a pap elismétli Jézus utolsó vacsorán kimondott szavait, és a Szentlélek erejéből az a kovásztalan kenyérdarab „átlényegül”.
Lényegét tekintve
– bár látszólag továbbra is ostya – Jézus feltámadt, megdicsőült testévé válik. Ezt egyik keresztény felekezet sem találhatta volna ki, mert maga Jézus mondja el magáról, hogy ő „a mennyből alászállott élő kenyér”. Azon keresztények számára, akik nem fogadják el hittel az Eucharisztia élő valóságát, természetesen bálványimádásnak tűnik, hogy amíg az átlényegült kenyér megtartja kenyérségét, mindaddig átlényegültségét is megőrzi, és Jézus teste marad.
Fotó: Kádár József
Vagyis amikor
a „tökmenő fiatalok” és a „kendős nénik”
a templomban, akár egymás mellett ülve, áhítattal ezt a kenyérdarabot nézik, az élő Jézust látják, éppen az ő szavaira alapozott hitük által. Nem számít többé a kettejük közötti életkori különbség, mert teljes egységben vannak. Ugyanannak az egyháznak az élő tagjai – a fiatal és az öreg is –, ugyanabból a Jézusból merítik erejüket.
Ezeknek a „szentségimádásoknak” megvan az a fajta „veszélye”, hogy minél többször és rendszeresebben részt vesz bennük az ember, annál inkább vágyódni fog utánuk. Akár csöndesen, akár szóval, akár énekkel van valaki jelen ezeken a „jézusos találkákon”, ellesi a Mestertől Isten dicsőítésének és imádásának szüntelenül tanulható fortélyait. Jézus szenvedésben is vállalt áldozata megmutatja, hogy a mi akaratunk alárendelhető az Atya akaratának, és ez a
tökéletes boldogságunk kulcsa.
Ebben a helyzetben születnek a legszebb és a leghatározottabb döntések, odaadások, lemondások, megbékélések, mert kitisztul a horizont. A mise záró mondata – „ite missa est”, vagyis küldetésetek van – arra utal, hogy a Jézushoz igazított döntéseinkkel, nem egyszer vele vállalt szenvedéseinkkel Isten országának ereje jelenik meg a világban, éppen ott, ahol élünk.
Úrnapján, kutatómunkánk végeztével megérthetjük, hogy keresztények milliói miért hordozzák ünnepi körmenetekben, virágszőnyegeken átsétáltatva ezt a továbbra is misztikus, hittel körbevett, mégis átlényegült, szent kenyeret:
mert az maga Jézus.
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
További olvasásra javasolt írásunk:
