Ungváry Zsolt: 100 – A gyászból a reménybe

Egy idegennek talán furcsa lehet, miért tartjuk számon a veszteségeinket, miért emlékezünk meg újra és újra a legsötétebb pillanatokról. Általában a dicsőséget, a győzelmet, az örömöt érdemes felidézni. Ha nem akarunk beleragadni a kilátástalan búsongásba, akkor ennek csak úgy van értelme, ha látjuk a kiutat.

Október 6-át is rendre megünnepeljük. Nem a tábornokok kivégzését, nem a szabadságharc bukását, hanem a hősiességet, a megalkuvástól mentes hazaszeretetet. Ferenc Józsefről a kutya sem emlékezik meg. Pedig ő volt a „győztes”.

A második világháború megnyerése, fél Európa leigázása, a kommunista diktatúra elterjedése után a szovjet vezetés okkal gondolhatta, hogy majd a nagynak mondott orosz októberi forradalom századik évfordulóján hatalmas katonai díszszemle lesz Vlagyivosztoktól Kelet-Berlinig, Moszkvától Budapestig, Leningrádtól Szófiáig. A magyar elvtársak talán már látták lelki szemeikkel, amint a Parlament előtt úttörőnyakkendős kis pajtások éneklik az Internacionálét, míg a Kossuth teret Leninről nevezik el… És nem történt semmi. 2017-ben a Szovjetunió már negyed százada nem is létezett.

Amiképpen eltűnt a Trianonban összeeszkábált Csehszlovákia, Jugoszlávia. Románia folyamatosan küszködik a megemészthetetlen adománnyal, amit képtelen tisztességgel integrálni. A térképen egykor gyerekes örömmel vonalakat huzigáló franciák legendás gloire-jából no gone zónák, leégett Notre Dame és Párizs-szerte lángoló gépkocsik maradtak.

Vas megyei, alföldi felmenőim mellett székely dédanyám és szilágysági dédapám még Trianon előtt költözött a későbbi csonkaország területére, így nincsenek határon túli rokonaim. Talán ezért is élt bennem a romantikus képzet, hogy Erdélyben mindenki magyar. Igaz, mindig jobban érdekelt a nemzet vertikális vonulata, mint a horizontális. Kétségkívül ma is úgy vélem, több közöm van a rég elhunyt Zrínyihez, Aranyhoz, Bocskaihoz, mint mondjuk kortársaim közül Gyurcsányhoz vagy Spiróhoz.

A nemzeti oldalon létezik egy toposz, hogy csak a határon túli az igazi magyar. Az én tudatomban csak magyar van, jelzők nélkül.

Azt sem szeretem, ha valakit megbélyegeznek azért, mert mondjuk Nagyváradról Debrecenbe költözött. Ez olyan, mintha Békéscsabáról költözne Szegedre. Egy Magyarország van. Nincs ilyen, hogy határon túli, meg felvidéki, erdélyi stb. Magyar van. Egy nyelv, egy kultúra. Elindulunk nyugatról, az Őrségből, és eljutunk úgy Brassóig, hogy a helyi magyarral könnyedén el tudunk beszélgetni kocsmában vagy egyetemen egyaránt. Próbálja meg ezt egy német vagy olasz.

Kolozsvár akkor is magyar város, ha az állomásépületre azt írják: Cluj-Napoca. Az Árpádok akkor is magyar királyok, ha a felvidéki Árva várában az ismertető táblákon erre egyetlen szóval sem utalnak. A tordai hasadék akkor is Szent László mögött nyílt meg, ha Torda városában nem marad magyar. „A haza fényre derül”, üzeni Kölcseynek a lebegő rémalak Husztnak romvárában akkor is, ha a város nevét ma így írják a kátyús országút menti táblára: Xyct. A város, amiről a nevemet kaptam, akkor is az enyém és gyermekeimé, ha nem jutok el oda. Nem jártam Segesváron, Szabadkán, a Vereckei-hágóban vagy a Lomnic csúcsán, de éppen úgy az enyém mind, mint mondjuk Hajdúszoboszló vagy Kalocsa, ahová szintén nem jutottam el.

Bort vagy pálinkát sem iszom soha, mégis: Tokaj szőlővesszeje vagy a kecskeméti fütyülős barack az enyém is. Mátyás királlyal, Széchenyivel, Petőfivel vagy József Attilával sem találkoztam, mégis az enyémek. Ismerem a gondolataikat, szavaikat, használom őket, beleépültek a személyiségembe. Nem tudják „elcsatolni” az agyamból Kosztolányit, Wass Albertet, Bethlen Gábort, Bartókot, Márait.

Az ismeretlen ősök génjei is mind bennem vannak, arról nem dönthet földi hatalom, hogy elvegye őket tőlem.

Nemzeti összetartozás napja. Eleinte ódzkodtam a kifejezéstől. Pedig ez a lényeg. A háborúkat, békeszerződéseket elveszítjük, de az idő nekünk dolgozik. Sokkal mélyebbről is álltunk már fel. Ha megnézünk egy XVII. század közepi térképet, alig hiszünk a szemünknek, mi maradt Magyarországból. És még azt is Bécsből irányította valami kozmopolita Habsburg.

Farkas Bertalan, egyetlen űrhajósunk mondta néhány napja: a Kárpát-medence látszik a világűrből.

Kirajzolta ezt már nagyon régen a Jóisten, s a magasból nézve láthatatlanok a térképekre rajzolt önkényes piros vonalak. Ahogy október 6-a gyászából a hősiesség emléknapja vált, úgy váljon Trianon évfordulója a gyász, a reményvesztettség, az igazságtalanság szimbólumából az összetartozás, a remény, a jövőbe vetett hit kiindulópontjává!

Mi tizenegy éve ezen a napon tortát sütünk, meghívjuk a rokonokat és ünneplünk. Nálunk ez a nap tizenegy éve a legkisebb fiunk születésnapja.

Kiemelt képünkön a szécsényi Trianon-emlékmű. Fotó: MTI/Komka Péter