A NAT körül az utóbbi időben kialakult csatározást aligha nevezhetjük vitának – amely kifejezés alapvetően személyek szóban vagy írásban történő szellemi küzdelmét jelenti érvek és ellenérvek felsorakoztatásával egy kérdés eldöntésére, egy álláspont kialakítására, rögzítésére. A megújított alaptanterv ügye szakmai érvek ütköztetése helyett sokkal inkább politikai meggyőződések és oldalak polémiájává silányult: a hozzá nem értők, vagy ami még rosszabb, kizárólag egyes médiumokból tájékozódók sokaságának álláspontja szépen lassan alaktalan gyűlölethalmazzá eszkalálódott.

„Kisétált a tornaóráról, és felakasztotta magát egy negyedikes fiú Kozármislenyben” – olvashatjuk a 444.hu minap megjelent írásának címét, a cikk alatt pedig az alábbi hozzászólásokat találjuk (például): „Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény – értjük, kedves Takaró… itt az eredmény”. Vagy: „Az új NAT még keményebben és pszichésen is megterhelő munkát követel az iskolás gyerekektől, akik közül a gyengébbek könnyen lehet, hogy több ilyen esetet is megpróbálnak (…). Túl vannak terhelve mind a tanárok, mind a diákok, és itt az eredménye a túlzott elvárásoknak és a Takaró-féle görények agyrém hozzáállásának”. Világos, ugye? A valószínűleg mentális problémákkal küzdő fiatal tettéért a még be sem vezetett Nemzeti alaptanterv és személyesen Takaró Mihály a felelős.

A fent idézett hozzászólások szellemi színvonalát most nem minősítve azért érdemes néhány dolgot helyretenni, mielőtt még elhinnénk, hogy a valódi problémákat tényleg a NAT-ban kell keresni. A gyűlöletkeltők Takaró Mihály ballib média által szétcincált, Magyar Nemzetben megjelent interjújának egyetlen fent említett mondatát szajkózzák, amelyben – ha igazán őszinték vagyunk magunkkal, és igyekszünk legalább lábujjhegyen a józanság talaján maradni – valójában nem sok kivetnivalót találhatunk.

Mert nem tudom, mikor vagy milyen indíttatásból kezdtünk el hirtelen a diákok mindenféle igényeiről beszélni, nekem anno annyi volt az igényem, hogy ne csak kakaó legyen az iskolai reggelihez, mert azt nem szeretem, és hogy kimehessünk az udvarra a húsz perces szünetben. Nem a diákok igényeit kell szem előtt tartani, hanem azt, hogy valójában mire van szükségük az ismeretátadás mellett. Az iskola – egyelőre legalábbis – nem kívánságműsor. 

hirdetés

A Nemzeti alaptantervről többségében olyan emberek fröcsögnek és mondják el (pontosabban ordítják a képünkbe) véleményüket, akik nemcsak, hogy nem olvasták, de fogalmuk sincs róla, valójában mi szerepel a kerettantervekben, vagy hogy kik, miért és hogyan állították azt össze.

Valójában végtelenül szomorú, hogy eljutottunk idáig: elég kimondani a nemzeti kultúra, a magyar identitás és az átörökítés szavakat ahhoz, hogy az ellenoldal képviselői valóságos agyérgörcsöt kapva köpjenek maguk elé.  

De talán még ennél is elkeserítőbb az a totálisan tébolyodott hozzáállás, amely napjainkban a gyermeket, a diákot mindenek fölé emeli. És mielőtt még a kormányt, a miniszterelnököt vagy a NAT-ot kezdenénk szidni az oktatás hibáiért, jó lenne elgondolkodni például azon, hogy a szülők mégis milyen képet közvetítenek gyermekeik felé tanáraikról és magáról az iskola intézményéről. (Egyébként is, miért teszünk úgy, mintha egészen idáig kedvenc időtöltésünk az alaptanterv tanulmányozása lett volna? Valójában körülbelül senki nem foglalkozik a NAT-tal a „háborús időszakokon” kívül, ami elég szomorú.)

A 21. századi gyerekek nagy része túlféltett, határtalanul elkényeztetett, s a legtöbben amellett, hogy alapvető illemszabályokkal és viselkedési normákkal sincsenek tisztában, szüleik által istenné avanzsálva nézik le saját tanáraikat és kérik ki maguknak a felnőttek döntéseit. Kár, hogy eredményeik általában közel sincsenek arányban saját elvárásaikkal. 

Ez az alaphelyzet, és lassan meglepődéssel konstatáljuk, ha némi tiszteletfélét vélünk felfedezni egy fiatal magatartásában. Totális tévedésben létezik a szülő, a gyerek és az iskola hármasa, és persze vagy a tanár, vagy az oktatás, vagy a kormány a hibás mindenért.

Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy esetleges kormányváltás esetén ez a rengeteg szülő, tanár és mindenki, aki a társadalomra ontja negatív véleményét, hirtelen megkönnyebbült sóhajjal, mindennel elégedetten dől majd hátra. Akkor majd ki lesz a hibás, kit fogunk okolni azért, hogy a Janika egyest kapott, vagy hogy szegény gyerek nem tud játszani, mert bizony házit kell csinálni, hogy délután háromig tanórákon kell ülni, és hogy igen, sajnos vannak bizonyos alapvető elvárások a diákokkal szemben?

Sebaj, addig is ott van az elkorcsosult magyar oktatási rendszer, a gonosz, gyerekgyűlölő Takaró Mihály, meg a „sok hülye”, akinél mi persze mindent jobban tudunk. Az igazság az, hogy sokkal komolyabb problémák gyűrűznek a mélyben, mint a Nemzeti alaptanterv kérdése.

Személyes és politikai frusztrációk kerülnek felszínre egy-egy konstruktív vitát igénylő kérdésben, szétfeszítve és ellehetetlenítve ezzel az érdemi diskurzus kereteit és lehetőségét.

Legyünk egy kicsit józanabbak, mert végül tényleg nem marad az égvilágon semmink sem – s akkor leszünk majd csak igazán frusztráltak!

Kincses Krisztina