Csak temessenek, mi meg feltámadunk!

Elérkezhet egy keresztény kulturális korszak, amikor már mindenki temet bennünket, és az európai fősodor is más irányba vinne.

A különböző keresztény felekezetek teljes egységben tudnak lenni, ha a missziós lelkületről van szó. Sokan úgy vélik, hogy a kereszténység leáldozóban van, ám a mélyben éppen ezzel a vélekedéssel ellentétes folyamatok tapasztalhatók. A családokban megélt és átadott hit a keresztény jövő kulcsa. Kunszabó Zoltán szerint elérkezhet egy komoly keresztény kulturális korszak, annak dacára, hogy Európában és a világban más tendenciák jellemzőek. A katolikus diakónus a keresztény könnyűzenét dicsőítésnek nevezné, mert egyáltalán nem látja könnyűnek, inkább erősnek, hiszen valóban Jézusig visz el. Ebben az eljutásban szintén eszköz lehet az idei Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus és az Ez az a nap jubileumi dicsőítő napja. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára úgy látja, Trianon száz éves sebei is gyógyulhatnak, ha mindannyian „megmártózunk Jézusban”.

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Informatika Karán a „Bevezetés a kereszténységbe”, a bölcsészeknél pedig a „Bevezetés a katolikus hit rendszerébe” tantárgyakat oktatja. Hogyan fogadják a diákok?

– Ezek amolyan missziós tárgyak. A szegény bölcsészeknek kötelező, ezért sokan húzódoznak tőle. Az infósok szeretik, mert kreditért szabadon választhatják. Minden félévben van pár ember, akit megérintenek vagy vitára sarkallnak az ott hallottak. Ez már siker!

– Sokan úgy ismerik Önt, mint aki elkötelezett a keresztények egysége mellett. Az ökumenikus imahét mit jelent az Ön számára?

– Valamilyen szinten világ életemben ökumenikus környezetben mozogtam. A Jézussal való találkozás elementáris élménye, amely a felnőttkori megtérőknél gyakori, összehozza azokat, akiknek ehhez hasonló tapasztalatuk van. Sokszor éltem át, hogy egy másik egyházban lévő testvérrel egy pillanat alatt megértjük egymást, főleg, amikor közösen imádkozunk. A dicsőítésben azonnal ugyanazt a nyelvet beszéljük. A felnőtt megtérők jellemzően komoly missziós indíttatást kapnak. A misszióhoz pedig hozzátartozik az imádság és a dicsőítés. Ezek a körök emiatt is nagyon hamar érintkeznek. Ezen kívül számos olyan missziós módszer létezik – például az Alpha kurzus –, amely minden egyházban létezik, és alkalmazzák, ezért a képzések is ökumenikus jellegűek. Ezeken is együtt vagyunk.

– Ugyanez a missziós elkötelezettség hogyan tud kiteljesedni az állandó diakónusi szolgálatában?

– A diakónus az egyházi rend alsó fokozatának hordozója. Sok minden mellett kimondottan a misszió is a feladatai közé tartozik. Persze mindenkinél egy kicsit máshol van a hangsúly. Én a diakónusi szolgálatomat leginkább a misszióban élem meg, kevésbé a plébánián, inkább a mozgalmak, közösségek világában. Nekünk is van egy ilyen fajta közösségünk, amely kimondottan missziós céllal jött létre: az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség.

– Mi volt hamarabb: a diakónusi vagy a missziós elhívás?

– Azt kezdettől fogva tudtam, hogy az evangéliumot kell hirdetnem és terjesztenem.

– Hogyan találkozott akkor a kettő?

– Már azt a munkát végeztem laikusként is, amely a diakonátus hivatalos egyházi keretében teljesedett be. 1989 tavaszán tértem meg, huszonhárom évesen. Akkoriban fejeztem be az egyetemet. Elkezdtem dolgozni a Magyar Rádió irodalmi osztályán mint irodalmi szerkesztő. Egy nagyon szép pálya állt előttem szakmai szempontból. Ám egyre erőteljesebben éreztem, hogy még konkrétabban szeretnék beszélni az igazság és a szépség forrásáról, valamint a dolgok végső értelméről.

Az dörömbölt a szívemben, hogy Jézust kell direktben hirdetnem. Róla kell beszélnem: nem metaforákban, nem körülírva, nem áttételesen és kódoltan, hanem úgy, ahogyan az apostolok tették.

– Hogyan fogadták ezt a szemléletét a hivatalos egyházi körökben?

– Biztos, hogy újat hoztunk, és feszültségek is voltak körülöttünk, de az idő minket igazolt. Akkoriban minden forrongott, mozgásban volt. A ’90-es évek elején az új evangelizáció gondolata berobbant az egyházba. Ebben nagy szerepe volt a „Redemptoris Missio” pápai enciklika megjelenésének is. Sokat jelentett nekünk ezekben az években. „Minden egyházi erőt be kell vetni az evangélium hirdetésére” – írta akkor Szent II. János Pál pápa. Ennek hallatán ujjongtunk a missziós indíttatású, akkor még ifjúsági, kisebb-nagyobb közösségeinkben. Fejest is ugrottam a dologba néhány barátommal, és 1994-ben létrehoztuk a Lélek és Élet Alapítványt, amelynek keretében „főállású missziósokká” váltunk páran.

Kunszabó Zoltán diakónus tanár; Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata

A következő lépés az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség születése volt 1997-ben. Így lett teljes a kép: egy igazi missziós csapatként dolgoztunk a korábban létrehozott alapítvány támogatásával. Missziós találkozókat tartottunk, „Tűz evangelizációkat”. Megtanultunk  minden módszert, ami missziós természetű volt: Fülöp-kurzust, Alpha-kurzust, stb. Komplett osztályokat, fél iskolákat forradalmasított rajtunk keresztül a Szentlélek. Megtértek a diákok, és jártak a találkozókra. Láttuk, hogy a kezdeti döntésünket „visszaigazolja” a Szentlélek. Katolikus laikus voltam, aki főállásban hirdette az evangéliumot. Az motoszkált bennem: milyen jó lenne, ha ezt az alulról érkező missziós áramlatot jobban be lehetne építeni az egyház valóságába. Ezt a szolgálatot a püspököm áldásával, küldésével gondoltam teljesnek. Nem „külön céget” akartunk csinálni. Az egyház egészét láttunk magunk előtt, hogy hatékonyan tudjon célba juttatni még nagyon sokakat. 

– Ekkor lett diakónus?

– 2007-re a bíboros úr Városmissziót hirdetett Budapestre. Ennek apropóján megkeresték azokat, aki a misszióval foglalkoztak. Így a perifériáról bekerültünk az egyház látókörébe. Ebben nagy érdemei voltak Marik Józsefnek, a Városmisszió főszervezőjének, aki fantasztikus munkát végzett annak érdekében, hogy ne „párhuzamos egyházak” legyenek, hanem csak egy legyen, amelyben mindenki megtalálhatja a saját helyét. Ekkor mindent igyekeztünk átadni, bedobni a közösbe: tananyagokat írtunk, képzéseket tartottunk a plébániákon, a papokkal is megoszthattuk a misszióval kapcsolatos ismereteinket. Máig is csodálkozom rajta, milyen nyitottan fogadták ezt tőlünk! Ekkorra érett meg a helyzet arra is, hogy ebben az évben, 2007. június 16-án Bíboros úr felszentelt állandó diakónusnak, miután éppen a végére értem társaimmal az ezt megelőző képzésnek. Kimondottan a „Városmisszióra” szenteltek fel, amit nagyon is szimbolikusnak éreztem. Ebben csúcsosodott ki minden fontos törekvésem.

Kunszabó Zoltán diakónus tanár; Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata

– Miben vélte felfedezni a harmóniát?

– A diakónusi lét összefoglalja számomra a kereszténységet. Családos ember vagyok, nevelem a gyerekeimet, unokáimat, segítem az ő kibontakozásukat. Sokféle szolgálatban benne vagyunk együtt is, ki-ki a saját területén. Közben felfedeztük, hogy a püspökökkel együtt lehet működni. A kellő tisztelet megadása mellett fel lehet bennük fedezni a testvért, akikkel ugyanazért dobog a szívünk. Ma Magyarországon sok olyan püspökünk van, aki motorja a missziónak. Amilyen erők most jelen vannak ma Magyarországon, még sokkal többet ki lehetne hozni ezekből. Remélem, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra ezek a karizmák meg tudnak majd jelenni.

Fábry Kornél: „Az Eucharisztikus Kongresszus nem egy püspöktalálkozó lesz, hanem mindenki számára nyitott ünnepség”

– Ezt várja a NEK-től?

– A NEK számomra megint csak egy missziós lehetőséget jelent. Persze mondhatják, hogy nekem mindenről ugyanez jut az eszembe… De hát miután az lett a kongresszus fő szlogenje, hogy „Találkozz Jézussal Budapesten!”, ezzel csak „adják alám a lovat”. És mindenki alá, aki egy kicsit is elkötelezett a misszió mellett. Az Eucharisztiával való kapcsolat ott kezdődik, hogy az ember megismeri Jézust, és hitre jut Benne. Ferenc pápa ugyanezt úgy nevezi: „találkozás Jézussal”. Ennek mélyebb fokozata a megtérés, amikor tudom, hogy valóban Jézus az én Uram, Mesterem, akire hallgatni fogok. Jézus egyértelműen az Atyához akar kapcsolni bennünket, hogy az istengyermekségünket ki tudjuk bontakoztatni. Erre kapott meghívást minden ember.

Kunszabó Zoltán diakónus tanár; Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata

– A misszióban hol fedezhető fel az Eucharisztia szerepe, amikor nem minden keresztény felekezet vallja az átlényegült kenyérben Jézus Krisztus jelenlétét?

– A missziós aspektust más irányból kell megértenünk. Az Eucharisztia azt a személyt, aki hittel veszi magához, fokozatosan átalakítja Jézus képmására. Ezen a ponton, immár „Jézussá válva” tudunk evangelizálni. Így jelenik meg a misszió mint belső hajtóerő. Ekkor kezd el érdekelni a másik ember: Jézus belőlem kíváncsi rá. Ennek következtében elkezdünk idegen emberekre időt szánni. Érdekelni fog valakinek a sorsa, aki nem a családtagom. Naponta imádkozni fogunk bizonyos emberekért, a szűkebb vagy a tágabb környezetünkben. Jézus szeretete sugárzik így ki a másik emberre. Rajtunk keresztül találkozik Jézussal. Mindez az Eucharisztia nélkül nehéz.

Az eucharisztikus élet nagyon sokat tud segíteni abban, hogy Jézust tudjam megjeleníteni a misszió során,

amely számomra akkor fejeződik be, ha a megtérők eljutnak az oltárhoz, és beteljesülésként veszik az Eucharisztiát. Ez egy gyönyörű út: Jézustól indul és Jézushoz vezet.

– Beszélgessünk egy kicsit a zenéről! Ez a misszióban milyen szerepet tud betölteni?

– Zene nélkül manapság elég nehéz elképzelni a missziót. Mindig megvolt a szerepe ebben a folyamatban, ahogy természetesen a liturgiában is. A régebbi korokban talán az adott mű kimunkáltsága tűnt a fontosabbnak. Ma inkább a mozgósító ereje a fontosabb. A zene az, amivel ma a fiatalokat meg lehet szólítani.

– És az idősek?

– Őket is. A szüleim generációja is érteni fogja. Édesanyám 76 éves. Az ő zenei anyanyelve a rock&roll. Az idősek jobban rokiznak még ma is, mint mi. Ez a könnyűzenei nyelv most láthatóan egyetemessé vált. Ennek ki kell használni az előnyeit.

Létezik egy zenei köznyelv, amelynek sok értéke van. Ezzel élnünk kell, különösen a misszióban.

Számos nem liturgikus, missziós rendezvény – Tűz evangelizációk, Imádság Háza Konferenciák, Ez az a nap!, Eucharist koncertek – él ezekkel az eszközökkel.

A dicsőítő rockzene feléleszti a plébániai közösséget?

– Vajon a keresztény könnyűzene eléri még a fiatalokat? Megvan a közös zenei nyelv feléjük az evangélium üzenetével?

– Arra mindig figyelni kell, hogy esetleg lehet-e valamit igazítani a mai generációk füléhez. Nagyon sokat változott a „keresztény könnyűzene”, ha lehet így nevezni. Bár jobban szeretem, ha dicsőítésnek hívjuk.

Azért nem szerencsés könnyűzenének nevezni, mert egyáltalán nem könnyű. A szövegei, akármilyen költői kvalitással is, de Istenről szólnak. Én ezt jelnek látom.

Annyira célravezető eszköz ez a fajta muzsika, hogy valóban Jézusig visz el. A liturgiában is fontos szerepe van, mert a Jézushoz közeledő embereket ezen a zenei hídon keresztül is be lehet vezetni a liturgiába. Azon lehet vitatkozni, hogy a liturgiában még milyen magasságok vannak, amelyek túlszárnyalják ennek a zenei világnak a határait. De legalább az elején fontos, hogy a liturgia zenei stílusa valamilyen módon érintkezzen a misszióéval. Nehéz átvinni a liturgiába a nem egyházban felnőtt embereket, ha ott teljesen mással találkoznak, mint ami a misszióban megszólította őket. Mert elnézést kérnek, de „nem ezen az ajtón jöttek be”. A katolikusoknál ez láthatóan elfogadottá vált.

Az új énekeskönyvben a hagyományos egyházzenei énekek mellett várhatóan szép számmal szerepelnek majd mai dicsőítő énekek is. A mai dicsőítő zene otthonra talált az egyházban.

Biztos vagyok benne, hogy lesznek majd olyan dalszövegek, amelyek verseskötetbe valók, de még talán nem érkezett el ennek az ideje. Biztosan színesedni és differenciálódni fog a műfaj. Hosszú távon szerintem nem kell aggódni a minőség miatt, mert a Szentlélek kultúrát teremt.

Kunszabó Zoltán diakónus tanár; Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata

– Nem éppen látszik úgy, hogy Európa mainstream kulturális vonulata ebbe az irányba megy…

– Ha nem leszünk felületesek – de miért lennénk? –, akkor

elérkezhet egy nagyon komoly keresztény kulturális korszak. Most, a 21. században, amikor már mindenki temet bennünket. Nem baj: csak temessenek, mi pedig feltámadunk! Ez az egyház természete.

Azoké, akik be vannak oltva az élő Isten Lelkével. Nem állnak le: mélyebbre és magasabbra is akarnak jutni. A világi és európai fősodor olyan, amilyen. Sokkal fontosabbak a kis kreatív értékmentő és értékteremtő csoportok. Nem feltétlenül a mainstream irányok határozzák meg majd a jövőt, hanem a kis, ellenkulturális közegek. 

– Magyarország számára is ez a megmaradás esélye?

– Most olvastam Varga László, kaposvári püspök atya közelmúltbeli beszédének összefoglaló szemléjét. Szerintem is lényeges az erkölcsi elem a megmaradásban. Az erkölcsöt a családokon keresztül lehet leginkább átadni és éltetni.

Az egyház is csak abban tud segíteni, hogy a szülők átitatódjanak a hittel, a kereszténység lelkületével. Ez pedig már több mint erkölcs: isteni valóság. Ebből születik meg aztán az erkölcs.

Ezért a családokra, azon belül a keresztény családokra kellene nagyon koncentrálni, és óvni őket.

Az emberközpontú világ Isten nélkül embertelenné válik

– Miként tud ehhez a folyamathoz hozzájárulni az idei Ez az a nap! Puskás Arénabeli nagy eseménye?

– Az Ez az a nap! egy nagy ökumenikus, felekezetközi keresztény összefogás, amelynek a szíve a magyarság megújulása. A fő gondolata mindig is az volt, hogy ha együtt, egy szívvel kiáltunk Istenhez – felekezeteken átívelően, generációkat összekapcsolva, egységben a határon túli magyarokkal és a környező népekkel is –, ha kikiáltjuk, hogy „Jézust tekintjük Úrnak, Királynak és Mesternek”, akitől a jövőt várjuk , akkor ez egy komoly kegyelmi választ hoz el. Már az ószövetségben is így volt ez. Amikor a nép összejött, bűnbánatot tartott, és kifejezte a hitét, akkor Isten válaszolt.

Semmiképpen nem elvontan képzelem el Magyarország megújulását. Nem úgy, hogy nagyon sok ember belátja úgymond magától, hogy mi a jó irány. Mindenképpen Istenre van szükségünk.

Ő egy személy, akivel egy új szinten vehetjük fel a kapcsolatot – sokak megújulása pedig változást hozhat közösségi vagy országos szinten is. A változás a kapcsolatainkban, a házasságainkban, a családokban, a gyerekeinkkel töltött időben kezdődik el, és valósul meg.

Jézus zászlója alatt találkozunk – László Viktor a Vasárnapnak

– Ez lehet gyógyír Trianon száz évvel ezelőtt szerzett sebeire is?

– Trianon fájdalma mindenkit megérint, aki egy kicsit is foglalkozik vele, és empátiával fordul a határon túl élő magyar testvéreink felé. Én, a Kádár-kor szülötte bőven elmúltam már húsz éves, amikor először eljuthattam Erdélybe, és beszélhettem határon túli magyarokkal. Az ő történeteiket hallgatva az ember szíve valóban összeszorul. Ám Jézus Krisztusban ez a fájdalom, a frusztráció is átalakulhat.

Nincsen alternatívája a kiengesztelődésnek. Jézus mindenképpen rá akar venni bennünket arra, hogy megbecsüljük egymást, engesztelődjünk ki. Ki-ki a saját része miatt tartson bűnbánatot. Ebben szükségünk van a határon túli testvéreink jelenlétére és segítségére is.

Ha Jézus Krisztusnak teret engedünk mindkét oldalon, nem lesz kérdés, hogy kinek milyen jogai vannak. A „közös megmártózás” Jézusban mindenkinek hasznára lenne. Hogy milyen új együttélési formákat tudnának kialakítani az itt élő népek Jézusban? Az erre adott válaszok nagyon izgalmasak lehetnének…

Kunszabó Zoltán diakónus tanár; Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata

Kiemelt kép: Vasárnap.hu/Kürtös Kata