Sosem jelentett számomra szinte semmit a szilveszter és az újév, noha elismerem, hogy valamilyen várakozással és előretekintéssel vegyes hangulat azért áthatja az új esztendők első pár napját. Ez a hangulat sokszor igen frusztrálóan valamiféle megújulást, előrehaladást, valami mást kívánna éreztetni velünk akkor, amikor az ünnepi mámorból fájó gyorsasággal józanítanak ki minket a január mindenfajta különlegességet nélkülöző napjai. Érdektelenségem az évkezdetek iránt csak erősödött, amikor teljesen bizonyossá vált számomra, hogy

életünket megújító változás csak a lélekből indulhat ki, nem parancsra, nem időre, nem külső kényszerből,

s az is biztos, hogy csak az ilyen változás igazi.

Azonban minden mértékű önmegismerés dacára (vagy talán éppen amiatt), az embert mégiscsak hatalmába tudja keríteni a romantikus elmerengés igénye, melyet az idő múlása ébreszt bennünk, s ez az igény esetemben emberi kapcsolataimra irányult. Érdekes dolog ez, mintha valójában igényeink birtokolnának minket, nem pedig fordítva.

Szóval sokáig azt hittem, akkor vagyok jó ember, ha nincsenek konfliktusaim. Sem magammal, sem embertársaimmal. Ezzel az elképzelésemmel roppant kínos gyorsasággal kellett szakítanom, mikor is egyre világosabban láttam:

hirdetés

nemcsak személyes, de keresztény hitéletünk is konfliktusok összegabalyodott hálóját próbálja kibogozni egy egész életen át.

Konfliktusok magammal, a másikkal, Istennel és a világgal. Olyan csomók keletkeznek, azok a legrosszabb fajták, melyeknél egy idő után már azt sem tudjuk, hol volt a zsinór eleje és hol van a vége. Hiába, a rendre törekvés örök igénye uralkodik rajtunk.

Óvakodtam tőle, nehogy ellentétbe, nézeteltérésbe keveredjek másokkal apróbb-cseprőbb, ne adj’ Isten komolyabb témákat, olyan igazi emberi dolgokat illetően. Amikor ez mégis megtörtént – hiszen szinte teljességgel elkerülhetetlen, hogy ne így legyen –, általában úgy éreztem, valamit elrontottam, bukások sorozataként könyveltem el minden ilyen incidenst. De szép lassan aztán rájön az ember, hogy konfliktusból is többféle létezik. Szerelmi konfliktusok, családi, baráti, munkahelyi, akár saját gyülekezetünkön belüli ellentétek, s ott vannak politikai konfliktusaink is, melyekben – jó esetben – meg nem alkuvásunk és meggyőződésünk miatt természetszerűleg állunk állandó harcban. És nemcsak több fajtája, de több fokozata is van ezeknek a konfliktusoknak egy minőségi és egy „finomsági” skálán, az időbeli elhúzódás pedig a konfliktusok mélységét és összetettségét jelzi.

Éppen ezért mára egészen más jelentése lett számomra, amikor valakiről úgy beszéltek ismerőseim, hogy „őt mindenki szereti, ő mindenkivel kedves, mindig jószívű”. Mert gondoljunk bele, mit is jelent ez valójában? Vagy nem őszinte az illető, vagy túlságosan simulékony, de olyan nincs, hogy valaki mindenben egyet értsen velünk, vagy ennyire remekül palástolja egyet nem értését.

Ugyanis, ha valóban őszinték vagyunk, akkor egy idő után muszáj előbukkannia, mennyire másként látjuk akár ugyanazt a dolgot, vitázni szívbéli átélés és meggyőződés nélkül pedig majdhogynem a hazugsággal egyenértékű.

(Gyakorta ébreszt bennem bizonyos fajta tiszteletet, amikor valaki szamárságokat beszél, de azt legalább érzelmekkel telve, teljes átéléssel teszi.)

Persze ahhoz, hogy konfliktusaink ne csapjanak át beszűkült makacskodásba, elengedhetetlen saját magunk és gondolataink felülvizsgálata (mely egyben fejlődésünk kulcsa is), valamint, hogy legyen elég erőnk és bátorságunk bevallani tévedéseinket, elismerni a másik igazát és saját hibáinkat.

Így újévi merengésemben végső soron arra jutottam, legyenek csak konfliktusaim s megnevezett, vagy meg nem nevezett „ellenlábasaim”, mert ez azt jelenti: élek, érzek és gondolok. Tudom, mit érzek, tudom, miért élek és tudom, miről mit gondolok. S ha egyszer azt hallják majd rólam idegenek, hogy engem mindenki szeret, valóságos gyásznap lesz az valahol a köntörfalazástól mentes életek univerzumában.

*

Kiemelt kép forrása: unsplash.com