Waterlootól Wurstig, és ennyi

A köztévé már hetekkel ezelőtt nyilvánvalóvá tette, a napokban pedig hivatalossá is vált: nem indul Magyarország a következő Eurovíziós Dalfesztiválon. Skandalum!

A Dal című műsor készítői úgy döntöttek, hogy jövőre az eurovíziós indulás helyett közvetlenül a magyar könnyűzene tehetségeit, az általuk létrehozott értékteremtő produkciókat segítik – derült ki október végén. A bejelentés után a (hazai liberális) média világgá röpítette a nagy hírt: Magyarország nem lesz ott a 2020-as rotterdami „megmérettetésen”. Volt némi felhorgadás, jó, hogy aláírásgyűjtés nem indult annak érdekében, hogy igenis legyen magyar indulója a fesztiválnak.

Annak a fesztiválnak, amely 1956-ban indult(!), és akár patinás és ragyogó ünnepe, leképezése is lehetne egy bizonyos zenei műfajnak és kultúrának, ha az marad, aminek annak idején indult.

Nem reprezentatív, nem átfogó, de gyors és alapos közvélemény-kutatásunkon – mely azt hivatott kideríteni, hogy milyen lenyomatot hagy ez a fesztivál a mai formájában a halandókban – a megkérdezettek többsége visszakérdezett, hogy „jé, ilyen még van…?”; illetve három versenyzőt tudtak elsorolni a felhozatalból, az ABBÁ-t (természetesen), „azt a magyar srácot gitárral” (ByeAlex) és Conchita Wurstot.

Úgy tűnik, hogy sokak számára Herr Conchita fellépése nagyjából az utolsó emlék a fesztiválról, amely ugyancsak sokak szerint évtizedek kitartó munkájával az érdektelenségbe küzdötte magát. Illetve nyilván van egy réteg, amelyiket meg tudja szólítani olyan mottókkal, hogy „Ünnepeljük a sokszínűséget” és „Nyílj meg!”.

Ezek az ál-befogadó szlogenek a produktumot elnézve azonban a lehető legaljasabb módon kirekesztőek,

hiszen egy anyanyelven előadott, igényesebb előadás, amely nélkülöz bizonyos csimbumcirkusz- és szivárványelemeket, eleve bukásra ítéltetett. Hát még ha az az induló ország olyan történelmi helyzetben van, mint hazánk, és alig számíthat szavazatokra a szomszédaitól… Kiben bízzunk, a román tévénézőkben, netán a szlovákokban? Ha már a saját indulójára egyik nemzet sem szavazhat.

Conchita Wurst, a 2014-es Eurovíziós Dalverseny osztrák győztese érkezik az Aranykamera díjak 53. átadási ünnepségére Hamburgban 2018. február 22-én. (MTI/EPA/Focke Strangman)

Conchita Wurst, a szakállas, műszempillás, a győzelme idején éppen (inkább) női identitású előadóművész – aki újabban azt nyilatkozza, hogy Conchita marad a továbbiakban a női énje, míg Wurst elkezd férfiasodni; kíváncsian várjuk, bármit is jelentsen ez – győzelme viszont így visszagondolva eleve elrendeltetett abban a közegben.

Még csak azt sem mondhatjuk, hogy volt egy bizonyos íve annak, ahogy a fesztivál szervezői a béka feneke alá küzdötték a műsort, mert nem volt, egyszerűen „kimúlt”. Hiszen azért egy Waterloo-t ne említsünk már egy napon egyik előadással se, amit ott színpadra vittek az elmúlt mondjuk bő tíz évben. Nem voltak jobb és rosszabb évek, egyszerűen csak úgy 90%-ban zeneileg színvonaltalan, látvány tekintetében egysíkú, üzenetét tekintve pedig megosztó produkciók születtek.

Bármi is álljon A Dal rendezői döntésének hátterében – egyébként állhat prózai ok is, amire hivatkozva pl. Szlovákia is lefújta az indulást, de ezt nem tudhatjuk –, azért ne dőljünk a kardunkba! Hiszen olyan köztudottan nehéz gazdasági helyzetben lévő államok, mint Luxemburg, Monaco, Liechtenstein, a már említett Szlovákia vagy Törökország sem indít versenyzőt ezen a hulahoppfesztiválon – illetve ne felejtsük el, hogy Magyarország is távol maradt már jó néhány „évadban”.

Öröm az ürömben, hogy senkit sem ér jóvátehetetlen kár. A rajongók tévés-internetes közvetítéseken figyelemmel kísérhetik a májusi eseményt, akikben pedig legfeljebb már csak némi nosztalgiát mozdít meg az Eurovíziós Dalfesztivál, az vegyen jegyet Bonnie Tyler budapesti koncertjére. Az is valami…