Jé, hát ez él?!

Az életben vannak mérföldkövek; stációk, melyek mintha elrendelnék, hogyan tovább. Egy szemtelen szlovák pincér egy lőcsei kocsmában, aki miatt rád szakad Trianon minden igazságtalansága; a pillanat, amikor közlöd a szüleiddel, hogy elköltözöl hazulról, és hivatalosan megerősítést nyer: felnőttél. Amikor kimondod az igent, és tudod, hogy attól a perctől csak hozzá tartozol. Amikor az orvos fojtott hangon azt mondja: nincs szívhang, és tudod, hogy ott valami visszavonhatatlanul összetört. (És tényleg felnősz.)

És időben a stációk elejére ugorva, amikor a gimiben, egy osztályfőnöki órán végignézel egy félórás, meglehetősen rossz minőségű filmet VHS-ről. Aztán

jó ideig nem találod a helyed, és végül a szentencia az lesz, hogy meggyőződéses életvédővé válsz.

Majd’ harminc éve, amikor az utóbbi eset történt, nem volt mindennapos téma az abortusz gimnazista körökben. Egy napon duzzogva, kelletlenül beültünk „ofőire”. Felkészültünk Eta néni végtelenül unalmas és haszontalan szócséplésére, de ehelyett ő elindított egy filmet, A néma sikolyt.

Ma sem feltételezem, hogy magától tette, ő ennél sokkal sekélyesebb volt. De talán volt egy központi (helyi?) utasítás arra, hogy ezt a filmet a harmadikos lányok nézzék végig.

A film akkor úgy tíz éves volt már, de nekünk új; ahogyan az is, amit bemutatott. Még emlékszem az elcsendesedésre, ami a pergő filmet kísérte, talán még a szánk is tátva maradt a vérfagyasztó képek miatt, amit a narrátor-nőgyógyász az arcunkba tolt, egyfajta szeretetteljes kegyetlenséggel. (Hát még ha tudtuk volna, hogy a narrátor, Bernard Nathanson 75 ezer(!) abortuszt végzett el, míg rádöbbent, hogy mit tesz. Később katolizált és a méhen belüli életek védelméért küzdött haláláig.)

A film lényege – ha valaki esetleg nem ismeri – az, hogy az ultrahangos technológia megjelenésével a nőgyógyász társadalom egy része rácsodálkozott arra, hogy ami abortusz címszóval történik, az embertelen és brutális. Nem csak „tapogatták” a méhet belülről ettől kezdve, hanem beleláttak, akár műtét közben is.

Mi pedig mintha látnánk, ahogy az ultrahangkészülék monitorjára meredve

a homlokára csap némely orvos: Jé, hát ez él?!

Él bizony, és élni is akar – ez derül ki az ultrahangos videóból, ami egy élő magzat abortálását mutatja be ebben a filmben. A 12 hetes magzat hosszú másodpercekig menekült az élete kioltására „küldött” szívócső elől, az ujját kivette a szájából, percenkénti 140 szívdobbanása 200 körülire nőtt. Pörgött, forgott a testénél alig nagyobb „zsákban”, de végül persze alulmaradt a harcban.

Nem tudom, hogy a szexuális szabadosság, az egyén szabadsága meddig ér a 3D-s ultrahangok korában.

De az bizonyos, hogy az abortusz műtéti végrehajtása technikai értelemben, lényegét tekintve azóta nem sokat változott.

Azt sem tudom, hogy A néma sikolyt levetítik-e ma is osztályfőnöki órákon. De bármilyen brutálisan hangzik is, talán érdemes lenne elgondolkodni a maszatos, rossz felbontású ultrahangos képsorok akár számítógépes „remake”-jén, és azon, hogy azt a mai tizenévesek arcába tolják osztályfőnöki órán. Ahogy nekünk annak idején Eta néni. Nálunk – sokunknál – működött ez a fajta sokkterápia.

Mert az abortusz – ha elkerülhető –, akkor csakis a nő döntésén múlik. Nekik kell megismerniük az igazságot.

Fotó: Pixabay