Erdélyi magyar-román tanmese

Otthon a Kárpát-medencében

Egyszer volt, hol nem volt, még az Ántivilágban, amikor Marosvásárhelyen többnyire még magyarul beszéltek, és az ottani polgárok elsősorban öntudatos vásárhelyiek voltak, csak utána nevezték meg a nemzetiségüket, a kolozsváriakkal pedig állandó versenyben voltak, hogy melyik városban terem több erdélyi kultúra;
amikor a várhegyi románok átjártak a ditrói mulatságokra és fordítva, csakúgy, mint az andrásháziak Mérába, Kalotaszegre és egyéb helyekre;

amikor még a párttitkárok nem csak tudtak, de beszéltek is magyarul, sőt, Gróza Péter miniszterelnök sem sértődött meg, ha magyarosan írták a nevét (de nem lefordítva, mint szegény Kinizsi Pálét, akiből valami csoda folytán románul Kínai Pál lett);

amikor még az én nevemet sem akarták Caliman Vasile-re fordítani;

amikor még Magyarlapádot nem nevezték át románul kényszeresen „Újlapád”-ra és Románlapádot Régilapád-ra;

amikor még a libánfalviak is elsősorban keresztények voltak és csak utána románok, és egyáltalán nem demokraták, vagy kommunisták, hiszen egy konfliktusos kollektivizálási pillanatban ki is írták a falu határába, hogy „eddig tart a demokrácia, innen Libánfalva következik”;

amikor még Bikszád román nevét írhatták a falutáblán Bicsad-nak és nem kaparta le senki a bé alsó hasát, hogy utána x-szel kelljen írni;

amikor még egymás temetőit tisztelték és békén hagyták, s a falusi párttitkárt is eltemette a tisztelendő, hiszen sokat kártyáztak együtt;

amikor nem az volt a kérdés, hogy Úzvölgye magyar-e vagy sem, hiszen még lakott volt őshonos székely-magyarok által;

amikor még a vámosok az országhatáron lazán letegeztek mindenkit, öreget, fiatalt, románt, cigányt, magyart, hiszen mindenki ki volt szolgáltatva nekik;

amikor még gőzösökkel húzták a székely körvasút vagonjait és az apukák féltve rángatták be az ablakból gyerekeiket, hogy ki ne égesse szemüket a hátracsapó szikraözön,

utazott a vonaton egy székely bácsi, aki szóba elegyedett egyik szomszédjával, természetesen magyarul, hiszen az is magyar volt. A velük szemben ülő utas azonban messziről jött volt, nem értette, mit beszélnek. Egy idő után idegesen odaszólt a székely embernek románul, persze tegeződve: „beszélj románul, hisz román kenyeret eszel!” A beszélgetőtárs megszeppenve fordította le az öregnek, aki viszont nagy nyugalommal válaszolt:

ha így nézzük, tük es ettétek a mü kenyerünket ezer évig. Még egy kicsi időnk hátravan.

Majd később megkínálta saját elemózsiájából mindkét útitársát. Rég volt, igaz se volt.

Kelemen László