Az első magyar paralimpikon a Mandinernek adott interjújában idézte fel, milyen volt zászlóvivőnek lenni, mit érzett sérülését követően, és mi változott a hazai rehabilitációs rendszerben.
Szívdobogtató élmény volt elsőként ott lenni és a magyar zászlót elsőként végigvinni – emlékszik vissza a 2002-es, Salt Lake Cityben átélt élményére Navratyil Sándor. Az első magyar téli paralimpikon életében a versenysport különös módon csak balesetét követően jelent meg, ezt követően azonban a nyári és téli játékokon is szerepelt.
A Mandinernek adott interjúban levezette: a sérült emberek iránt érzett sajnálat azt jelenti, hogy beleképzeled magad a másik helyzetébe, és így valójában magadat sajnálod. „Egy sérült ember nem megy semmire sajnálattal, viszont segítséggel már igen” – mutatott rá, hozzátéve: sajnálatnak akkor lehet helye, ha az egy induló érzés, ami aztán kivált egy segítséget.
A magyarországi rehabilitációs lehetőségekkel kapcsolatosan úgy vélekedett, bár vannak még hiányosságok, a helyzet rengeteget javult azóta, hogy ő maga (a ’80-as évek végén) rehabilitációra szorult. Korszerűbb rehabilitációs intézmény jött létre, normálisabb tornaterem, vízi foglalkozás, korszerűbb osztályok, ellátás, ápolás, sportterápiás részleg – sorolta az elmúlt évtizedekben elért eredményeket.
hirdetésÉletfilozófiáját összefoglalva Navratyil Sándor kifejtette: az ember akkor tud teljes értékű életet élni, ha leginkább azzal foglalkozhat, amit szeret. Nem attól teljes az élet, hogy annak szinte minden területén sikeresek próbálunk lenni. Nem kell mindenkinek „kőgazdagnak” lennie, nem kell mindenkinek celeb-ismertségűnek lennie, nem kell mindenkinek sportolnia, egészségesen táplálkoznia, családot alapítania; hanem arra kell koncentrálni, ami számodra fontos.
A teljes interjú ide kattintva olvasható.
