A mai napon pontosan 72 évvel ezelőtt indult útjára, mára Európa egyik legmeghatározóbb és Németország talán legfontosabb sajtóorgánuma, a Der Spiegel. A prominens lap európai újságírásban betöltött mérvadó szerepét és jelentőségét azonban manapság beárnyékolják a közelmúlt példátlan botrányai. Ezek a botrányok pedig rávilágítanak arra az óriási veszélyre, amit a függetlennek kikiáltott, nyugati baloldali sajtót rendre elérik: sarkos, gyakran tárgyilagosnak ható és tényszerűnek beállított beszámolóik és tudósításaik valójában nem mások, csupán egy politikai ideológia tényekké maszkírozása, és a balliberális propaganda célba juttatásához alkalmazott álca.
A Der Spiegel jelentése magyarul: „a tükör”, ami egyfajta morális állásfoglalásként, erkölcsi kódként is felfogható. Ennek értelmében a hetilap és az ott dolgozó újságírók arra vállalkoznak, hogy tükröt állítanak a világ elé, és beszámolnak minden fontos dologról, ami az olvasóval és körülötte történik e glóbuszon.
A Der Spiegel című hetilap első száma 1947. január 4-én jelent meg, Hannoverben Rudolf Augstein főszerkesztő irányításával. Az újság az ’50-es évek elején gyűjtött magának szélesebb olvasótábort, 1952-re, amikor a lap székhelyét Hannoverből Hamburgba tették, az újság átlagosan közel 121 ezer példányban kelt el.
A lap történetének legmeghatározóbb eseménye 1962-ben következett be, amire azóta sokszor csak „Spiegel ügyként” hivatkoznak. Ekkor jelent meg ugyanis Conrad Ahlers, a Spiegel szerkesztőjének tollából egy a NATO-ról szóló írása, ami a nyugatnémet fegyveres erők belső dokumentumait is közzé tette.
Nem sokkal később a rendőrség letartóztatta a szerkesztőség több tagját, köztük számos újságírót és magát a főszerkesztőt is, hazaárulás vádjával. A hadügyminiszteri feladatokat ellátó Franz Josef Strauß hatáskörét túllépve még a cikk íróját is elfogatta, aki éppen spanyolországi nyaralását töltötte. Az ügy természetesen óriási felháborodást váltott ki a nyugatnémet közvéleményből, tömeges tüntetések kezdődtek az újságírók elengedése mellett, ami meghátrálásra késztette az akkori politikai vezetést. Az akció végül Strauß bukását eredményezte, a botrányt pedig a legtöbben azóta is a sajtó- és szólásszabadsággal szembeni politikai támadásként értékelik. Az esemény a világháború utáni Németország politikai kultúrájának fontos formálója volt, és tovább segítette a lap hírnevének, népszerűségének a növekedését.
A következő évtizedekben tovább nőtt az újság olvasottsága, olyannyira, hogy a ’90-es évek elején már átlagosan több mint egymillió példányt adtak el a lapból. 1994-ben pedig elindult az újság internetes verziója, a Spiegel Online.
hirdetésA sajtótermék mára olyan hatalmasra nőtt, hogy jelenleg 6 millió főre becsülik azoknak a számát, akik hétről-hétre olvassák valamilyen formában. Érzékletesen mutatja mennyire sok ember dolgozik a lapnál az a tény, hogy 2017-ben pusztán a tények ellenőrzésével foglalkozó munkatársak létszáma meghaladta a 70 főt.
Ennek fényében viszont különösen kínos, hogy a dicső kezdetekkel büszkélkedő lap a közelmúltban éppen egy hírhamisító munkatársuk miatt került a sajtó, és a közvélemény figyelmének középpontjába.
Nincs egy hónapja, hogy kiderült: egyik sztárriporterük, legalább tizennégy cikke hemzseg a hamis információktól, az újságíró fejéből kipattant emberektől és az általa kitalált beszélgetésektől.
A 33 éves hírhamisító publicista, Claas Relotius 2011 óta közel 60 cikket írt a Der Spiegelnek, és még most sem tudni pontosan, hogy hány írása, riportja tartalmaz még valótlanságokat. Beszámolóiban rendre hivatkozik olyan emberekre, akik nem is léteznek – vagy ha mégis – sokszor a szájukba adott általuk soha nem mondott gondolatokat.
Kedvelt témája volt a migráció, szívszorító riportokat, interjúkat közölt olyan szerencsétlen szír gyermekekről akik a háború borzalmai elől menekültek Németországba. Ezek a gyerekek természetesen nem is léteztek, de a német társadalom Spiegelt olvasó része odavolt a riporter szirupos cikkeiért. Jól mutatja a helyzetet Ullrich Fichtner, a Spiegel jelenlegi főszerkesztőjének ügyben tett nyilatkozata: amikor egy ilyen sztori érkezett hozzá, őt sokkal jobban érdekelte az írás „lingvisztikai harmóniája” és „dramaturgiája”, semmint a valóságtartalma.
A meghökkentő ügyet tovább fűszerezi, hogy Relotiust a CNN 2014-ben az év újságírójának választotta, Németországban pedig a botrány kirobbanása előtt néhány héttel választották meg az év riporterének. Ha mindez nem volna elég, pár nappal ezt követően derült ki, hogy a férfi feltételezhetően sikkasztás bűncselekményét is elkövette. Saját e-mail címéről próbált meg pénzt kicsalni az újság olvasóitól, azzal a mesével, hogy a pénzt Törökországban ragadt, szír árvák megsegítésére gyűjti. Közben persze saját bankszámlaszámát adta meg az utaláshoz.
Az emberben ilyenkor persze felmerül, vajon hogyan eshet meg egy ilyen jelentős lapnál, – ahol több mint 70 ember foglalkozik azzal, hogy a cikkekben megfogalmazott állításokat visszaellenőrizzék – hogy valaki csak úgy hazugságokat írjon. A válasz egyszerű, és érdemes emlékeznünk erre, amikor egy német újság címlapján nagy betűkkel olvassuk, hogy Magyarországon micsoda diktatúra van éppen. A lap főszerkesztője nem kételkedett a riportok igazságában, mivel ahogy maga Fichtner fogalmazott: „meg volt elégedve” a cikkben olvasottakkal, (értsd: az ő világszemléletével egyező gondolatok jelentek meg benne).
