Álmodó Háromkirályok

Ez a románkori kőfaragás a ma tizenháromezer lelkes közép-franciaországi Autun város katedrálisának egyik oszlopfőjén található. Egy Gislebertus nevű férfiú faragta, aki talán korának legnagyobb szobrásza volt, egyike azon keveseknek, akinek a neve véletlenül fennmaradt. Ugyanis akkoriban a művészek magamutogatása teljesen ismeretlen volt, ezért a legcsodálatosabb középkori művek alkotóinak neve szinte mind homályba veszett. Az ő kilétét is csak azért tudjuk, mert az egyik faragványon valamelyik kortársa úgy fejezte ki nagyrabecsülését, hogy felvéste munkájára: „Gislebertus hoc Fecit” - „Gislebertus tette ezt”.

E művének keletkezési idejét a művészettörténet 1125 és 1135 közé teszi, amiről a „felvilágosodás” óta úgy tudjuk: ez volt a sötét középkor. Merészkedjünk be hát e „sötétbe”!

Az autuni Szent Lázár katedrálisba Gislebertus mester három karácsonyi ünnepkörhöz is köthető jelenetet faragott ki  Máté evangéliumából: a Háromkirályok imádását, a Menekülést Egyiptomba  és a Háromkirályok álmát.

Máté evangéliuma így beszéli el szavakkal a történetet, amit aztán a faragványokon majd jelképekkel gazdagítva is megismerhetünk:

Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.”

Ennek hallatára Heródes király megriadt, s vele egész Jeruzsálem. Összehívta tehát a főpapokat és a nép írástudóit, és tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. „Júda Betlehemében – válaszolták –, mert így jövendölt a próféta: Te Betlehem, Júda földje, egyáltalán nem vagy oly kicsi Júda nemzetségei közt, hisz belőled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz.” Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének idejét. Aztán elküldte őket Betlehembe: „Menjetek – mondta – s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” Azok meghallgatták a királyt és útra keltek.

S lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. A csillagot megpillantva nagyon megörültek. Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.

Azután, hogy elmentek, megjelent Józsefnek álmában az Úr angyala, s ezt mondta neki: „Kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, s maradj ott, amíg nem szólok, mert Heródes keresi a gyermeket, meg akarja ölni.” Fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját, és elmenekült Egyiptomba. Ott maradt Heródes haláláig.

A Háromkirályok álma című kőfaragványon épp azt a pillanatot láthatjuk, hogy a három király
(napkeleti bölcs, mágus) egy ágyban, egy takaró alatt megpihen és álomba szenderül.

Bizonyára kényelmetlen ágyban alszanak, a nagy utazásuk nehézségeinek egyike ez, azonban korona jelzi a fejükön, hogy mégiscsak a Háromkirályokat látjuk ott álmukban, az emberi történelem e három különleges küldetésben járó személyiségét.

A hímzett takaró szinte hullámzik, körkörös mozgással egy angyal ujja kelti e hullámokat, s ezzel az ujjával egy kecses mozdulattal megérinti csendesen az egyik király kezét, aki erre kinyitja a szemét, és látni kezd, látja az angyal másik karját, amivel egy csillagra mutat. A Háromkirályok e csodás álmuk által felismerik a biztonságos hazautat, így megmenekülnek.

Ez az időtlen szépségű kőfaragás azáltal, hogy az évszázadok során újra és újra elmeséli ezt az ősi evangéliumi történetet, ezzel talán két örökérvényű üzenetet is közvetít minden idők szemlélői felé.

Először is azt, hogy Isten törődik mindannyiunkkal. Miután elvezette a Háromkirályokat a gyermek Krisztushoz, nem hagyta el, megmentette a gyilkos szándékú Heródes haragjától őket, nem hagyta magukra, biztonságosan hazakísérte őket.

Másodszor pedig azt üzeni: igazi gondviselőnk az Isten, világi útjainkon vezérel bennünket, akik pedig hajlandóak felemelni a tekintetüket, azoknak a csillag mutatja az utat az égen, a szívükben, ennek fénye jelzi a jó irányt. A Szentlélek működik, Ő lebeg az emberi tudattalan, a Mindenség felett, beleértve az álmainkat is.

Az ősidők óta az álom volt mindig annak a terepe, hogy az Ég megnyilatkozhasson az ember számára, maga az Egek Ura azért bocsátott olykor álmot az emberre, hogy találkozzék vele, vagy megakadályozzon valami szörnyűt, ami reá vár. E régi korok embere az álomban kapcsolatba kerülhetett az isteni világgal, s felfoghatta a titkos dolgok valódi értelmét, tán még a jövendő fátyla is fellebbent előtte, megtudhatott valamit eljövendő sorsáról.

A Háromkirályokat tudásuk és hitük vezérelte a hosszú, viszontagságos úton, s  elcipelték az aranyat, a tömjént, a mirhát, hűségükkel, kitartásukkal ezzel érdemelték ki azt az égi utasítást, azt az álmot, hogy miképpen kerüljék el Heródest.

Minden időknek megvannak a maguk Heródesei, csapdái, úttévesztései, amelyeken aztán csak a segítő álmok vezethetnek túl. Minden kornak megvannak a maguk álomlátó művészei és álmokból fakadó művészi médiumai. Jankovics Marcell így vall a modern ember álmainak egyikéről, a filmművészetről: „Mindazok a technikák, amelyeket a filmekben alkalmaznak, például ráközelítés, áttűnés, azok csak álmainkban léteznek, a való életben nem. A filmet úgy hívjuk: álomvilág, s annak ellenére, hogy mindez közhelyszámba megy, mégis ez szó szerint is így kezelendő.”

Jankovics Marcell közel 20 év alkotói munka árán filmvászonra festette az egyik legnagyobb magyar alkotó álmát, Madách Ember tragédiáját, amelyben valamilyen szellemi búvópatakként az álmodó Háromkirályok középkori története újrafolytatódik, hogy ismét álmokon keresztül vezessen bennünket további örökérvényű felismerések felé.