Otthon a Kárpát-medencében

Útban Nyárádszereda felé

Nyárádszereda felé tartva a reggeli, ködön átszűrődő napsütésben nagyon könnyű elképzelni a letűnt, régebbi hagyományos világot: az erdők, szelíd mezők, vékony patakok közelében elszórt, vagy út menti, sorban álló házakból kialakuló kis falvakban. Itt nemhogy az Unió, de még a román világ sem hagyott kívülről mély nyomokat, ha csak a környezetet nézem. Néhol látni egy-egy nyugatira majmolt, idecsöppentett házat, amely kirí a hagyományos faluképből. A lakók többnyire a közeli Marosvásárhelyre járnak dolgozni, ide csak aludni járnak haza – a vegyi-kombinát szennye nélküli jobb levegő, a természet közelsége miatt. A többi építmény a szokásos egy-két szoba, konyha típusú ház, ahol a család többnyire a konyhát és az egyik szobát használja, ahogy száz-kétszáz évvel ezelőtt, a „tiszta” szoba pedig vendég híján zimankós raktárként, csak létezik. A falvak szélén a két szoba többnyire bekerítetlen, vakolatlan egy szobává zsugorodik, biztos jeleként, hogy ott cigányok élnek a nyomorúbb fajtából. Ezekkel éles ellentétben állnak a Gábor-cigányok többemeletes palotái (ilyenekkel a nyugati utazó először Bánffyhunyad határában találkozhat), ahol azonban dacára a kitágult fizikai térnek, a család többnyire ugyanazt a szoba-konyhát lakja.

A régebbi házakon feltűnő a külső, hagyományos díszítettség folyamatos visszaszorulása: eltűnik a kicsipkézett „tornánc”, oromzat, a fal hagyományos színe és festése, sok helyen mindinkább csiricsáré, modern bádogtetők váltják a tájba belesimuló cserepet. A szemet és a lelket simogató szépség felett immár győzedelmeskedik a rút célszerűség és haszonelvűség.

Vajon, az ilyen házakban énekelnek még egyáltalán?

Nem hiszem. S ha énekelnek is, már rég nem azokat az ősi népdalokat, amelyeket az öreg ház megmaradt külső díszei még hallhattak. Már Bartók is, a XX. század elején (akkor még énekeltek a bentlakók), első gyűjtései során azzal szembesült, hogy neki, a városi embernek városi nótákat akartak adni. A Gyergyó-kilyénfalvi párbeszéd című, Geyer Stefinek küldött levelezőlapja a népdalgyűjtői türelem és küszködés rendkívül hatásos dramatizálása, humoros-keserves huzavona a városi, pantallós gyűjtő és a vonakodó, csak műdalokkal előhozakodó parasztasszony között. „Da capo al fine reggeltől estig, hétfőtől vasárnapig! Ezt nem lehet tovább kibírni. Képtelenség! Kitartás, állhatatosság, türelem — pokolba veletek — én meg megyek haza.”

Ma a helyzet sokkal rosszabb. Ha kicsi is a hagyományos élettér, ebben a kicsiben már ott terpeszkedik a tévé, a rádió, a modern agymosás, a fentről irányított lét szimbólumaként. Az emberek néznek, hallgatnak, de már nem énekelnek, még magyar nótát, operettet sem. Passzívan tekintenek ki a világba, idegen sorsokat néznek sorozatban, hallgatják a többnyire érthetetlen, angol nyelvű dalokat és nem foglalkoznak saját sorsukkal, belső hangjaikkal.

Végül is a Nap így is, úgyis felkel holnap.

Kelemen László

Iratkozzon fel hírlevelünkre!