Vajon az édesanyák észreveszik, amikor az éjszaka közepén sokadszorra felkelnek, hogy van értelme az áldozatuknak? Talán néha még magát a terhet sem. Persze ők is emberek, természetes, ha elfáradnak! De azért, akit szeret, érte könnyebben hoz áldozatot az ember. Ha innen nézem, talán az a baj a világunkkal, hogy nem szeretjük eléggé…

Anyák napja van, és azért foglaltam tömören össze a kiinduló gondolataimat, mert szeretném, ha mielőtt túlbonyolítjuk, látnánk egyszerűen is az egészet!

Eltanulhatjuk az anyáktól, hogy ha van bennem szeretet, nem fog nehezemre esni, hogy a világ, a környezetem ügyéért tegyek.

Ezen egyenlet szerint, ha rosszul viselkedő gyermekkel, felnőttel találkozom, leginkább arra van szükség, hogy még jobban szeressem. Amilyen egyszerű ez a tétel, olyan bonyolult a valóságban néha megvalósítani!

Kezdjük ott, hogy a gyermeknek sem tesz jót akármilyen szeretet! Vannak nyilvánvalóak, melyeket most nem szeretnék tárgyalni, de vannak talán elsőre fel nem tűnő viszonyulások, melyek ártalmasak a gyermekre, annak ellenére, hogy a legjobb szándékkal élem azokat. Kutatások támasztják alá, hogy bizonyos darabszámú játék felett a gyermeket inkább szorongatja a lehetőségek sokasága. Vagy a megalapozatlan, üres dicséretek, általában a bántalmazással hasonló tüneteket, szorongást váltanak ki a gyermekből. A példákat még lehetne sorolni, de a lényeg: hogy nem minden szeretetmegnyilvánulás van a gyermek javára. Az, hogy a világunk megmentéséhez meg kell tanulnunk jobban szeretni, azt is jelenti, hogy meg kell tudnunk különböztetni, hogy az adott szituációban melyik típusú szeretet segít. No, meg azt, hogy melyik nem! Relatíve gyakran találkozom azzal, hogy a legjobb szándék mellé jóadagnyi figyelmetlenség is társul, s ez a kombináció éppen elég ahhoz, hogy a gyermek rosszabbul járjon ezzel a „szeretettel”, mint ahogy volt anélkül.

Van egy hasonló dolog ehhez. Nemcsak a szeretetet nem tudjuk mindenfélével pótolni, de például a gyermek belső vezérlőit sem tudja egy képernyő helyettünk „betanítani”. Ahhoz, hogy a gyermek tudja kezelni a stresszt, a bánatot, fájdalmat, örömöket, elengedhetetlen a szülő, akiről leolvassa, hogy mit tud ezekkel kezdeni.

Csakhogy, amikor a szülei a ráhangolódás helyett egy képernyőt nyomnak a baba arcába, igazában megfosztják őt attól, hogy szociábilis felnőtt váljék belőle.

Az alapokat kell megtanítanunk neki, hogy aztán erre épülhessen minden árnyalt reakció. Ha megússzuk most ezeket a nehézségeket, és gépekre hagyjuk a gyermekeinket, hogy helyettünk kössék le a figyelmüket, tulajdonképpen bántalmazzuk és megnyomorítjuk a saját fiainkat. Az idegeiket károsítjuk, a megküzdésekben elhanyagoljuk, a kötődésekben rongáljuk meg őket.

Vagy, ha meg akarjuk úszni, hogy nehézségekkel, súlyos igazságokkal, fájdalmas érzésekkel kelljen megtanítanunk bánni őket, vagyis elvesszük előlük ezeket és helyettük küzdünk meg velük, életképtelenné tesszük őket. Nem az a szülő dolga, hogy a gyermek elől elvegyen minden akadályt, hanem az, hogy megtanítsa, miként tud velük bánni.

Nem sorolom tovább! Érthető már, hogy a jó szeretet nem is magától értetődő. Az, hogy a világunkat, a környezetünket csak a szeretettel lehet megmenteni, azt is jelenti, hogy ahhoz fel kell nőjünk.

Példát vehetünk az édesanyákról, akik a saját érzéseikkel, korlátjaikkal is küzdenek ugyan, de mégis minden erejükkel azon vannak, hogy a gyermeküket jól szeressék!

Nem azért jók ők, mert nem hibáznak, vagy mert nincsenek néha besokallva a rájuk nehezedő terhektől! Hanem azért a kitartó küzdelemért, mellyel naponta igyekeznek tisztábban és éltetőbben szeretni. Nem az segít a világunkban helyreállítani az Isten rendjét, ha makulátlanul szorgoskodunk, hanem, ha a szeretetben fejlesztjük magunkat!

Isten pedig áldja meg ezerszeresen azokat az édesanyákat, akik áldozatos szeretetükkel viszik előre ezt a világot, békét teremtenek, megtanítanak a kapcsolatért, a másikért élni az önzés helyett, hogy igazi életünk legyen!

Címlapkép forrása freepik