Ungváry Zsolt: A hála mint tehertétel
Sokszor idézik, de Pozsgay Imréhez kötődik a szentencia: „A hála nem politikai kategória”. Az egykori szocialista politikus annak kapcsán fogalmazta ezt meg, hogy noha vitathatatlan és elévülhetetlen érdemeket szerzett az állampárti rendszer lebontásában, a demokratikus és független Magyarország létrehozásában – gondoljunk az MDF megalakításában vállalt szerepére vagy akár a „népfelkelés” kimondásával 1956 rehabilitálására –, mégis megakadályozták köztársasági elnökké választását.
Ehhez elsősorban az SZDSZ által szorgalmazott négyigenes népszavazás járult hozzá, ami hosszú távon megakadályozta egy nemzeti baloldal kialakulását és a nemzeti erőknek oldalaktól független egyesülését. Ennek kártétele aztán főleg a későbbiek fényében – vagyis, hogy többé nem a jobb-bal, hanem a nemzeti szuverenista kontra globalista felosztás lesz a választások tétje – válik egyértelművé. Ekkortól datálható, hogy a döntően liberális, magyarellenes média szemében a korábbi elvtársaival a nem mindig veszélytelen kenyértörést is vállaló Pozsgay lesz az ősgonosz. Nem a többpártrendszer ellen az utolsó pillanatig hadakozó Grósz Károly, a még 1986-ban is a forradalom leverésének harmincadik évfordulójára diadalittas tévéműsort készíttető Berecz János vagy akár a kiemelt nyugdíjat még hosszú-hosszú évekig élvező vérbolsevik Biszku Béla kerül a – már akkor is igen tevékenyen működő – gyűlöletipar célkeresztjébe, hanem Pozsgay.
A jók elnyerik méltó büntetésüket, a jótettek elhalványulnak vagy átértelmeződnek, a rosszak pedig erkölcsi megmondókká válnak. Mennyire ismerős ez a mai napig.
Antall Józsefre, az évtizedek után először valóban legitim módon megválasztott miniszterelnökre olyan támadás-cunamit zúdítanak, amit a tömeggyilkos hazaárulók korábban sosem kaptak meg. Alig pár hónappal az új kormány felállítása után már következik a benzinmizériára felfűzött taxisblokád, és a kormányfőt a suttogó propagandától az ellenzéki kézen lévő tévén és rádión át a sokszázezres példányszámát átmentő Népszabadságig mindenütt gyalázzák. Csak azért nem írom, hogy „elképzelhetetlen módon és stílusban”, mert aki nyomon követi a mai közéletet, pontosan el tudja képzelni. Szó nincs „háláról” vagy elismerésről, amiért a tönkretett, kifosztott, eladósított, a megszállásból kikecmergő országot megpróbálja visszavezetni arra a vágányra, ahonnan a történelem kisiklatta.
A manipulált tömeg a kifosztóját látja benne, a kifosztókat pedig szakértőknek véli. Jellemző, hogy a kommunisták által elvett tulajdonok valamiféle kompenzálására elég szerencsétlenül kialakult kárpótlási jegyek körüli anomáliákat sikerül úgy beállítani, hogy az emberek az igazság visszaállításán munkálkodókat jobban megutálják, mint azokat, akik elvették tőlük a javakat, és 1994-ben visszaszavazzák a hatalomba a szocialistákat, a frissen nemzeti ünneppé tett október 23-a dacára a pufajkás Horn Gyulával együtt.
A hála nem politikai kategória – de erkölcsi érzékünk mégis berzenkedik, ha valaki elfogadja egy kormányzattól a kedvezményes hitelt, a babavárót, a lakásfelújítási támogatást, a hétszemélyes autót, a CSOK-ot, szó nélkül benyeli a családi adókedvezményeket, sőt teljes mentességeket, nem ellenzi, hogy egy korábbi felelőtlen kormányzat (és persze saját tájékozatlanságuk) által megásott devizacsapdábából kisegítsék, tudomásul veszi, hogy településük önkormányzatának felgyülemlett adósságait átvállalják, majd mindezek után jól kidühöngik magukat erre a „tolvaj” bandára, és leszavaznak egy nárcisztikus szélhámosra, akit a hatalom gyakorlásán kívül (legyen az bár gazdasági-, szexuális-vagy sértettségből fakadó kisebbségi komplexust kielégítő hatalom) más nem érdekel. Aki mellett egyszerűen nem lehet racionális érvet felhozni (nem is szoktak), csak a Stockholm-szindróma minősített eseteit, ami együtt jár a jó megbüntetésével, a hálátlanság piedesztálra, sőt egyenesen politikai crédóvá emelésével.
Ami nagyjából úgy néz ki: a hálátlanság a legmenőbb politikai kategória.
Vezetőkép: MTI
