Ungváry Zsolt: Milyen rendszerváltásra van igénye a Tiszának?
Az 1980-as évek végén, a többség számára váratlanul, néhány esztendő (sőt néhány hónap) alatt, a szemünk láttára szűnt meg a szocializmus. Nem klasszikus forradalommal, hiszen bár voltak utcai tüntetések, a lényeges dolgok kerekasztaloknál és háttéralkukkal dőltek el, a nagy tömegrendezvények inkább csak keretbe helyezték, megerősítették a folyamatokat.
Egy elnyomó, az élet minden területére (politika, gazdaság, oktatás, kultúra, média, sport, sőt magánélet) kiterjedő, alternatívát nem engedő ideológiai alapra helyezett totális diktatúrát, amelyet egy megszálló birodalom tartott fenn, cseréltünk le egy független, jogállami, a polgári szabadságjogokat biztosító, piacgazdaságra épülő, többpárti parlamentáris rendszerre. A népköztársaságot köztársaságra. Ezt jobb híján rendszerváltásnak (-változásnak, -változtatásnak) hívtuk. Antall József nem szerette a „váltás” szót („Az ember a gatyáját váltja” – mondta), a „változás” viszont tőlünk független folyamatokra utal. (Az időjárás szokott változni.) A „változtatás”-ban van benne leginkább az aktív, célirányos szerepvállalás, de sajnos – mint később kiderült – bizonyos világpolitikai folyamatokra és alkukra nem lehetett befolyásunk.
Azt azonban senki sem vitathatja, hogy a rendszer alapjaiban más lett (változások és változtatások eredőjeként), azóta rendeztek kilenc szabad választást. Különböző színű és minőségű kormányok váltották egymást, a nép akaratának megfelelően, apróbb kilengések dacára azért kétségkívül a ’90-es úton haladva.
Az utóbbi időben azonban a Tisza Pártnak és a hozzájuk kötődőknek egyik visszatérően hangoztatott ígérete (követelése, tájékoztatása?) lett, hogy győzelmükkel „rendszerváltás” fog következni. Vagyis fel kívánják rúgni a kommunizmus bukásakor létrejött status quót. Ezt nehéz lenne másképpen értelmezni, mint a jelenlegi viszonyok gyökeres megváltoztatásának igényét. Vagyis a parlamentáris, többpárti demokrácia helyett valami mást. Újra szocializmust? Egypártrendszert? Diktatúrát? Ez vajon jelenti-e a piacgazdaság, a kapitalizmus megszüntetését is? A széleskörűen garantált polgári szabadságjogok (szólás-, sajtó-, vélemény-, gyülekezési-, vallás-) gyakorlása helyett ezek korlátozása várható? Megváltozik az államforma? (Visszatérünk a népköztársasághoz vagy a királysághoz? Ez utóbbit speciel támogatnám is.) Ahogy annak idején, az előző rendszerváltáskor felrúgtuk a meglévő szövetségi rendszerünket (kiléptünk a Varsói Szerződésből, a KGST-ből), most a Tisza győzelem automatikusan a NATO-ból és az EU-ból való távozást jelentené?
De ha nincs ilyen szándéka az ellenzéknek, és megmaradunk a nyugati szövetségben, a parlamentáris demokráciában, a tőkés gazdálkodás keretei között és a szabadságjogok gyakorlásában, akkor mitől lesz rendszerváltás? Vagy ez csak olyan nagyotmondó lózung? Vagy mégis erre készülnek, és abban bíznak, hogy emögé többséget állítsanak? És vajon a magyar társadalom többsége csakugyan erre vágyik? Vagy leginkább csak beszélnek össze-vissza és hergelik az embereket?
A tiszások erre azzal felelnének, hogy ha ők nyernek, jön a szabad, boldog világ, a fellélegzés, felszabadulás. Lehet, hogy nekik tényleg borzasztó a soruk – egyikük sem édesanya, babavárós, CSOK-os, START hiteles, nagycsaládos, továbbá svéd tarifa szerint fizeti a gázt és a villanyt –, sosem mernének a házfalra O1G-t rajzolni, a miniszterelnökről, a Fideszről vagy kormánypárti honfitársaikról gyalázkodó megjegyzéseket kommentelni; és emiatt elviselhetetlenül elnyomottnak érzik magukat. Ha így van, megkockáztathatjuk, hogy jobb kedvük lesz, amikor Gagarin űrrepülésének 65. évfordulóján esetleg győz a kedvencük. (Bár az efféle mindig elégedetlenkedő, semmiben örömet nem találó, irigy, féltékeny emberek az elsők között fordulnak szembe saját választottaikkal is.)
De ne feledkezzünk el arról, hogy létezik itt egy elég népes tábor (legalább akkora, mint a tiszás), amelyik most érzi jól magát, és nekik viszont valóban sokkoló lesz, ha jönnek megint a megszorító balos liberális IMF-es globalisták. És ezt a szomorúságot nem is feltétlenül a személyes életszínvonaluk romlása okozza – ez a réteg munkájával, értelmes beosztásával, luxizástól mentesen minden korban meg tud élni –, hanem az elvesztett lehetőségek fájdalma. Aki megélte a 2002-es vereség gyászát, az érti, mire gondolok.
Az ellenzék közben készül a másik forgatókönyvre is. Mint azt többen már sejteni engedték, ha megint a Fidesz nyer, nem riadnának vissza egy kis lázadástól, törés-zúzástól, felforgatástól. Csakhogy saját kizárólagos igazukba vetett megingathatatlan hitükben megint elfeledkeznek a legalább ilyen elszánt társaságról, a másik oldalon. Ha elfogadjuk, hogy a vesztesnek joga van törni-zúzni, akkor tiszás győzelem esetén mi tartaná vissza a nemzeti oldalt, hogy az utcán vegyen elégtételt?
Aki leszámolásra készül (akár polgárháborúra), sose felejtse el, hogy a másik oldalon is vannak emberek. Orbán Viktor nagyon szellemesen úgy fogalmazta meg ezt néhány napja, hogy hajdanában az egyet nem értők beverték egymás fejét. Most pedig megszámoljuk a fejeket.
Hát maradjunk is ennyiben.
Vezetőkép: Borbély Alexandra színésznő beszédet mond a Tisza Párt országjárásának szegedi állomásán 2025. december 20-án. Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt
