Ungváry Zsolt: A Tervező, a rendszer és az alkotó elemek
Az elmúlt évszázadokban – és az elmúlt évtizedekben aztán különösen – felgyorsult a technikai fejlődés, amiből következően a humán tudományok presztízse sokat romlott. A „miért tanítunk az iskolában annyi felesleges dolgot a praktikus ismeretek helyett” jellegű felszólalások általában ezeket az értelmetlennek ítélt tárgyakat célozzák.
Kétségtelenül fontos tudni, hogyan lesz a széndioxidból és vízből szénsav, mi a Pitagorasz-tétel és melyik a lánc- illetve röghegység, de nem adnak választ az igazán lényeges problémákra: Miért van a világ, miért vagyok én, mik a céljaim, mit gondolnak a többiek; mi a szeretet, a boldogság; miért lesz szerelmes egy lány a fiúba (és fordítva). Ezekben az irodalom, a filozófia az illetékes. Mit tettek eleink, annak milyen következményei lettek, honnan jöttünk és ez alapján hová tartunk – ez pedig érthetővé válik a történelemből, ami az élet tanítómestere. Mindezekről többet gondolkodunk és beszélünk, mint a kovalens kötésről; mindennapjainkat és távlati céljainkat jobban áthatja, mint a nemlineáris függvények ábrázolása.
Amikor a második világháború alatt Angliában felmerült, hogy a katonai kiadások javára vágjanak vissza a kulturális támogatásokból, Churchill állítólag azt mondta: azt nem lehet, mert akkor voltaképpen miért is harcolunk?
Ez modernül körülbelül úgy hangzik: minek megmenteni a Földet (vagy a pandát, a jegesmedvét, esetleg a tusnádi barna mackót), ha nem marad ember, aki megnézze? Az egész világegyetemnek semmi értelme az ember nélkül. Mit ér bármilyen alkotás, ha nincs, aki lássa, befogadja, értelmezze, csodálja? Mit ér egy utánozhatatlan Hamlet-előadás nézők nélkül, egy olvasatlanul a könyvtár polcain ragadt regény, a napfogyatkozás, amit senki sem lát, egy cseppkőbarlang, amit nem fedeznek fel?
A technika fejlődése gyorsabb, mint a mentális vagy pszichés fejlődésünk. Ezért kerülünk olyan helyzetekbe, hogy a zseniális találmányokkal (maghasadás, okostelefon) nem tudunk mit kezdeni; az egyikből atombomba lesz, a másikat pedig korlátozni kell, mert hülyeségre használjuk. De vehetjük a kétszáz lóerős, fantasztikus autót, amiből gyilkos eszköz lesz, ha éretlen, primitív alakok ülnek a volánjához.
Az irodalom, a filozófia, a művészetek, de a vallások is segítenek abban, hogy a világot megértsük, feldolgozzuk, és belássuk: a technika csak eszköz a kezünkben, hogy átmeneti földi létünket teljesebbé, szebbé, kényelmesebbé tegyük. De miközben a civilizáció rohamléptekben fejlődik (hála a természettudományok elképesztő eredményeinek), a kultúra (vagyis a szellemi hátország, a tartalom, amivel megtöltjük az adott kereteket) nem tart vele lépést. Ebbe az irányba hat hangsúlyosan az istentelenedés is. Hajlamosak vagyunk a hittant afféle kiegészítő tárgynak tekinteni (egy pedagógus ismerősöm egyszer egyenesen „rizsának” nevezte), holott a legfontosabb kellene, hogy legyen.
Mert hiába értünk meg és látunk át egyre többet a Nagy Mérnök koncepciójából, az alkotás működési mechanizmusából, ha a saját helyünket ebben az egészben nem találjuk meg.
Pedig az egész miattunk van. Vigyázat, nem X vagy Y miatt (ahogy a mostanság mind hangosabb sátán üzeni: te vagy a világ közepe, valósítsd meg önmagad), hanem az emberiségért, ugyanis mi vagyunk a világ közepe. Nekünk és értünk, akik bár részesei vagyunk a rendszernek, mégis megadatott, hogy valamennyire megismerjük és megértsük azt.
És közösen valósítsuk meg a Teremtő nagy tervét. Amihez elengedhetetlen, hogy tudjuk, mi az.
Címlapkép forrása: Freepik