Ungváry Zsolt: A forradalom elmaradt; máig nyögjük a következményeit
Aztán valahogy ez a forradalmi hangulat elkenődött, feloldódott tárgyalásokban, kompromisszumokban, paktumokban, később az elkaszált igazságtételi törvényben, majd a Demokratikus Chartában. Mi tetszettünk volna forradalmat csinálni, ha a rendszerváltó pártok nem tévesztenek meg minket azzal, hogy elegendő a demokratikus választás; békésen, az Országházban, kerek- és szögletes asztalok mellett is éppen olyan eredmények érhetőek el, mint az utcán. És mi döbbenten néztük végig, hogy azok a politikusok, újságírók, tévés és rádiós személyek, akik korábban hazudtak délben, hazudtak este, hazudtak minden hullámhosszon, prolongálták e tevékenységüket.
Nem engedték, hogy forradalmat csináljunk, és pláne nem álltak az élére. Igen, a forradalom elmaradt, és következményeit máig nyögjük. Demokráciát csak demokratákkal szemben lehet játszani, megbocsátani csak bocsánatkérés és elégtétel után lehet, hazaárulókra nem lehet hazát bízni. Akkor sem, ha esetleg a többség megválasztja őket.
Ezeket a dolgokat nyilvánvalóvá kellett volna tenni. Ezt jelenti, hogy nem csináltunk forradalmat, és az átmenet ilyen langymelegre sikeredett. Ilyenkor persze jön az ellenvetés, hogy milyen nagyszerű a békés rendszerváltás; akartunk volna-e meghalni azért, hogy ezek valóban eltűnjenek az ország életéből. Meghalni természetesen senki sem akar. De van, amiért szívesen kockáztat. Harminc éve isszuk a levét, újabb generációk mennek rá, hogy nem húztunk éles vonalat, nem tettük véglegesen visszafordíthatatlanná a folyamatot. Ha az akkori tüntetőket megkérdezték volna, akartok-e még harminc év múlva is azon izgulni, vajon a KISZ- és párttitkárok, az 56-os megtorlók és unokáik vezessék-e az országot, vagy egy kicsit több kockázatot vállalva ezt végérvényesen lehetetlenné tesszük, mit választottunk volna?
Naponta két-három ember meghal az utakon, minden reggel, ha autóba ülünk, mérlegeljük a kockázatot, és általában úgy döntünk: az utazás, a helyváltoztatás, a gyorsaság megéri ezt a minimális veszélyt. Időnként leszakadnak a sífelvonók vagy a pályán buknak a sportolók, a hegymászók lezuhannak, a dohányosok tüdőrákot kapnak, mégis megéri nekik vállalni a veszélyt.
Talán mi is megkockáztattuk volna egy valóban független és belső árulóktól mentes Magyarországért…
A forradalom azonban nem évül el. 2006-ban ismét nem tudtuk végigjátszani, és másodszor is maradtak az egykori diktatúra szellemiségét képviselők (sokszor személyesen ők maguk vagy gyermekeik). 2010-ben megint úgy látszott, hogy a békés átmenet (ld. fülkeforradalom) mégis megvalósítható, a demokratikus felhatalmazáshoz makacsul ragaszkodó Orbán Viktor kiböjtölte, hogy a parlamentáris demokráciák játékszabályai szerint kerüljön vitathatatlanul hatalomra.
De mi lesz, ha a bolsevik hazaárulók újból visszatérnek? Harmadszorra talán már nem fogjuk eltéveszteni.
Főleg, ha a jólétbe kicsit belefásult nemzedékek felfogják, mi a vesztenivaló. Az adottságnak tekintett családtámogatás, a (csaknem teljes) foglalkoztatás, biztos megélhetés helyett a jól ismert megszorítások, felpörgetett infláció, munkanélküliség; a külföldre eladott közműcégek emelkedő rezsidíjai, értékét vesztő nyugdíj. A migránsok befogadásával etnikai átrendeződés (mi magyarok sajnos pontosan tudjuk, hogyan lehet elveszíteni országrészeket menekültek befogadásával, letelepítésével). Az önálló, magyar érdekű külpolitika helyett mások kiszolgálása.
A forradalomnak a diktatúrát és azok működtetőit kellett (volna) elsöpörnie. Ez elmaradt. A küzdelem továbbra sem két demokratikus, a nemzeti és a köz érdekeit védő és képviselő oldal, hanem a demokratikus (nemzeti) és a diktatórikus (önmagától soha el nem határolódott, eszméiben, személyeiben azt képviselő, azóta is idegen érdekeket kiszolgáló, globalista) oldal között folyik.
A forradalomnak nem a regnáló kormányt, hanem egy eszmét és kiszolgálóit kellett volna (kell) végleg eltávolítani a közéletből. Az kevés, ha Metternich vagy Ferdinánd lemond, amennyiben helyettük Ferenc József és Haynau jön.
Amit megspóroltunk magunknak 1989-ben, amit elmulasztottunk 2006-ban, amiről azt hittük 2010-ben, hogy egy tollvonással megoldottuk, az megint itt kopogtat. A hazánk és nemzetünk elvesztésére szövetkezett erők újra a kapuknál állnak. Ne engedjük be őket!
Ungváry Zsolt
A szerző korábbi írásai itt találhatók.
Kiemelt képünkön Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnokának autója átlépi a határt a Záhony-csapi átkelőhelyen. Az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét 1991. június 19-én, 15 óra 1 perckor a magyar–szovjet határnál a záhonyi átkelőhelyen (Fotó: MTI/Kleb Attila)