Ungváry Zsolt: Most akkor szükség van-e az emberre; a vélemények teljes káosza
A XVIII. századig sose jutott eszébe senkinek, hogy ne létezne valami nagyobb, felettünk álló hatalom. Egy teremtő, transzcendens valami, akivel akár kommunikálhatunk is. Egymástól elszigetelt kultúrák, társadalmak, civilizációk mind hittek valamilyen lelki-szellemi erőben.
Aztán jött az úgynevezett felvilágosodás és nyomában előbb a deisták, majd az ateisták, akik azt képzelték, nincs semmi más tudatosság az emberen kívül.
Idővel egyre meggyőzőbb – és tudományosan megalapozottabb – lett az a nézet, hogy a Föld nem a világegyetem középpontja, nem körülötte forog a Nap és a csillagok. Ebből levonták azt a következtetést, hogy akkor a vallás hamis tanokat terjeszt, vagyis hazudnak a papok, ergo Isten sincs. Másfelől a Föld csillagászatilag elképzelt fő helyének elvesztésével párhuzamosan az ember került a középpontba. Más szóval az univerzum nem a mi bolygónk körül forog, hanem körülöttünk, emberek körül, sőt egyenesen körülöttem, körülötted, azaz az egyén, a személyiség körül.
Miután elvették a lelki örök élet, az üdvösség reményét, következő lépésben, a huszadik században a sátán támadást indított a biológiai továbbélés ellen is; ami korábban elképzelhetetlen volt (amiként az Isten nélküliség is), megkérdőjelezték a minden élőlény számára alapvető értéknek, az élet továbbadásának értelmét is. Tovább tökéletesítve azt az eszmét, hogy a világ térben körülöttünk forog, most már időben is magunkat jelöltük ki egyfajta célnak, végállomásnak. Ha ugyanis szándékosan nincs gyerekünk, azzal azt nyilvánítjuk ki, hogy generációk sok-sok ezer évnyi küzdelme, ősapák és ősanyák családalapítása mind-mind bennünk nyer végső értelmet. Ezzel megérkeztünk a szintézishez: a világ nem általában az ember, hanem konkrétan én körülöttem; vagyis a ma élő emberek körül forog.
Látjuk, érezzük, de egy felmérés igazolta is, hogy a baloldal tendenciózusan inkább negatív szövegkörnyezetben ír, beszél a gyermekvállalásról, kiemelve a nehézségeket, problémákat. Maga a „vállalás” szó is némiképp pejoratív. Az ember munkát vállal, mert anélkül nem lesz pénze, nem jut ételhez, meleghez, fedélhez. A munka az elengedhetetlen rossz, a nehézség, amire a Bibliában azt mondja az Úr, hogy – büntetésül Ádámék engedetlensége miatt – fáradsággal, arcunk verejtékével teremtjük elő a betevő falatot. Ezzel szemben a gyermek az önmegvalósításnak a legfelső foka, az élet továbbadása, amelyben az Istennel együttműködhetünk a teremtésben.
A munkát valahogy mégsem ábrázolják nehézségként; az mindig önmegvalósítás, holott az eszköz és nem cél. Azt lelkesen propagálják némelyek, hogy ne legyen gyerekünk, ellenben ritkán hallok arról, hogy ne dolgozzunk. Majdnem azt írtam, azt se népszerűsítik, hogy ne együnk, de mára már ez is megjelent. Egyelőre csak a hús fogyasztását tekintik bűnnek, de ennyi erővel szegény zöldségeket vagy gyümölcsöket se kellene barbár módon kitépni a földből vagy éles késsel felszeletelni. Hiszen a legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy a növények is éreznek.
Az igazán modern és fiatalos ideológia az, ha a Földet tekintjük a legfontosabbnak (hoppá, visszalépés a geocentrikus világképbe), ahol az ember csak valami károkozó, felesleges élősködő betegségként létezik, és mennyivel szebb lenne minden nélkülünk. (A Vénuszon, Marson, a Holdon nincsen ember, ami tönkre tenné a planétát, mégsem gondolom azokat boldogabbnak. Már ha egy égitest esetében felmerülhet a boldogság kérdése. Első pillanatban nagy hülyeségnek hangzik, de ne csodálkozzunk, ha majd az aszteroidákat kezdik üldözni a Greta Thunbergek, amiért ártanak a Merkúrnak…)
Néhány napja jártam Szlovéniában, a postojnai cseppkőbarlangban. Még az Osztrák-Magyar Monarchia idejében épült ki, a hegy mélyébe egy kisvasúton keresztül lehet bejutni, majd gyalog bejárni a legszebb részeket. A természet fantasztikus alkotásaiban, óriási termekben különböző alakú és színű cseppkövekben gyönyörködhetünk, amit több milliónyi turista csodált már meg eddig is. Ezek a formák évszázezrek alatt készültek, indultak növekedésnek, még azelőtt, hogy a Homo sapiens megjelent volna, és egészen a XIX. századig rejtve is maradtak az emberi szemek elől. Addig hiába formálódtak, mert nem volt, aki lássa, értékelje; mintha nem is léteznének. Ki tudja, hány érdekes dolog van az univerzumban, amit sosem veszünk észre. Eltűnnek felfedezetlenül. Ahogy egyre több mindent ismerünk meg – a Földön vagy a világban – úgy nyernek ezek értelmet.
Talán azért teremtett minket az Isten, hogy legyen, aki értékelni tudja ezt az egészet, mert anélkül mit sem ér. A színész is meg akarja mutatni a játékát, az író és a festő a művét, ahogy a fafaragó vagy akár az anyukájának dicsekvő kisgyerek, ha valamit csinált. Az olyan világ, amiből hiányzik a néző, a befogadó – az teljesen értelmetlen. Ha belepusztulna is a Föld az emberbe, akkor is legalább akadt, aki felfogta a szépségét.
Vezetőkép: Illusztráció/AI
