Ungváry Zsolt: Másnap; amikor az olvasó többet tud, mint a szerző

A nyomtatott sajtó kizárólagossága idején az események, történések, az eredmények a másnapi újságból derültek ki. Egy-egy éjszakába nyúló futballmérkőzés után a Blaha aluljáróban várták az emberek a friss Népsportot. Az internet aztán megszüntette ezt a fajta várakozást: nem csak a folyóiratok, de a napilapok is elveszítették az első kézből való tájékozódás monopóliumát, a hírek percek alatt eljutnak a világ legtávolabbi zugába is, a politika, a sport, létezésünk a bolygón jelen idejűvé vált mindenki számára.

A publicisztika viszont továbbra is kissé lassabb műfaj. Ugyan már nem hetekkel előbb adják le a szerzők, amin aztán a kefelevonat korrektúrázásával még javítgatnak, de azért itt nem jelent feltétlenül versenyhátrányt néhány óra. Az internetes portáloknak is megvannak a szabályai, szerkesztési elvei, így ezt a cikket is – mint mindig – előző nap írom.

24 óra egy publicisztika esetében ritkán bír sorsdöntő jelentőséggel, a mostani helyzet viszont kivétel. Közben lezajlik ugyanis az EP- és az önkormányzati választás, minden egy kicsit más lesz, eltolódnak hangsúlyok, érvényüket vesztik kijelentések, remények beteljesülnek vagy nyilvánvalóan elbuknak. Ezért lehetetlen nem reagálni egy ilyen jelentős eseményre, egyben lehetetlen is reagálni, hiszen még nem történt meg.

Ami tudható, s ami hétfőn is még bizonnyal érvényes lesz: az európai parlamenti voksolás valójában egy birodalmi választássá változott.

Többé már nem olyan érdektelen, mint a boldog békeidőkben, amikor a jólétben tengődő, kihívásoktól mentes, a döntés felelősségét az eltérő végkimenetelek függvényében nem érzékelő nyugatiaknak nagyjából mindegy volt, szociál- vagy kereszténydemokrata politikusokkal népesül-e be Strasbourg és Brüsszel, némi liberális vagy zöld felhanggal. Jól működő államokban és rendszerekben az ilyen referendumoknak alig van jelentőségük, mert az irány egyértelmű, legfeljebb a hangsúlyok különbözhetnek. Egyik vagy másik fél sikere nem okozhat tragédiát, döntően más irányvonalat; háborút, megszállást, megaláztatást, éhínséget.

Mi azonban értjük és érezzük, mennyire nem mindegy, hová kerültek azok az ikszek vagy keresztek. Nálunk 1990 óta minden voksolás sorsdöntő volt, és ez nem olcsó szöveg, hanem tény. Az Európai Unió mostanra érkezett meg oda, hogy a jólétbe belegárgyult polgáraiknak már nem csak az uborka görbületéről vagy a bécsi kávéházak tulajdonosi szerkezetéről kell dönteniük, hanem háborúról és békéről, patetikusság nélkül életről és halálról; a hagyományos életforma fenntarthatóságáról, a rend és a káosz viszályáról. Félő, hogy talán nem is értik, fene jó dolgukban hozzászokva a tét nélküli demokráciához. (Azért mintha kezdenék… Hétfőre talán már tudható, mennyire.)

Az EU egy ideje egyébként csak a demokrácia illúziójával szolgál: a pártok között az ügyek többségében nagy különbség nem volt. Az igazán lényegbe vágó konkrét kérdésekről pedig közvetlenül sosem kérdezték meg az európaiakat. Biankó csekkeket adtak különböző pártoknak, amelyek migráció, gender és háború kérdésében önkényesen, kizárólag saját megfontolásaik alapján hoztak visszafordíthatatlan vagy legalábbis alapvető döntéseket. Igazából most sem tették fel direktben a kérdést (talán csak Magyarországon), hogy aztán a mandátumok birtokában saját szájuk íze szerint értelmezhessék, magyarázhassák a lépéseiket.

Nálunk a kormány következetesen és egyértelműen fogalmaz évek óta, pontosan lehet tudni, a sorskérdésekben mi a véleménye, és ehhez tartja magát. Ezt ráadásul többször nemzeti konzultációkon egyezteti a lakossággal is.

Lehet Orbánt szeretni vagy nem, de aki őt választja, az tudja, mire szavaz. Miként a Bibliában: beszédetek legyen igen-igen vagy nem-nem.

A sokpárti, parttalan nyugati demokráciában feloldódnak ezek a nemek (ez most nem szójáték, bár lehetne) és az igenek, és lesznek helyettük talánok és talányok.

A hazai két oldal (nemzetiek vs globalisták) habitusa közötti különbségre legjobban a (reményeim szerint, amit önök már tudnak) mandátumát vesztett Donáth Anna két megnyilvánulása világított rá. Az egyik a köztévé választási vitáján hangzott el: „Ha nincs a Momentum, 57 nap múlva olimpia lehetne most Magyarországon”; jegyezzük meg ezt a mondatot. Az (ex)képviselőnő dicsekvésnek szánta, de a legsúlyosabb bírálat volt. Mintha Bokros Lajos kiállna, és büszkélkedne vele: „Ha nem lett volna a Bokros-csomag és nyomában megannyi abortusz és elmaradt gyermekvállalás, most tízmilliónál bőven többen lennénk.” Az egyik oldalnak a rombolás, a megszorítás, a visszafogás a kenyere, a másik építeni, előrelépni akar. Egyiket a reménytelenség és az irigység táplálja, a másikat a jövőbe vetett hit és a szolidaritás.

Egy másik megszólalásával Donáth egészen odáig merészkedett, hogy nyíltan elhencegett vele: nekik az a jó, ha nekünk rossz. Ők azon dolgoznak, hogy elzárják a pénzcsapokat, amik Magyarországra öntenék a mannát, mert ezzel remélik megbuktatni az Orbán-kormányt. „Akkor inkább legyen hét szűk év, hogy utána legyen jövője a következő generációknak”, közli ars poeticáját. Hétfőn már tudható, van-e ötszázaléknyi magyar, aki hasonlóan gondolkodik, alig várva a szűk esztendőket.

S ha volt, vajon a másik 95 szemébe tudnak-e nézni.

Címlapkép: Orbán Viktor miniszterelnök interjút ad a Kossuth rádió Jó reggelt, Magyarország! című műsorának a brüsszeli Közmédia Központban az Európai Unió állam- és kormányfőinek kétnapos csúcstalálkozója idején, a második napon, 2023. december 15-én. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

Iratkozzon fel hírlevelünkre