Az általános választójog bevezetése és a plurális demokráciák melletti legsúlyosabb érv, hogy így a többség akarata érvényesülhet. A gyakorlatban azonban ez kevéssé tud megvalósulni, hiszen Európában egyre inkább sokpárti koalíciók kerülnek hatalomra, amelyekben gyakran néhány százalékos szubkultúrák zsarolási potenciálja nyer teret.
A polgárok felől nézve végül senki sem örülhet, mert az ellenzékiek eleve kiszorulnak az irányok megszabásából, de a kormányt alkotó csoportok is valamennyien kompromisszumokra kényszerülnek, nem ritkán éppen azt a programelemét kell feladnia egy pártnak, amivel a szavazatokat begyűjtötte.
Látszólag egy sokpárti koalíció a széles demokrácia illúzióját kelti, pedig valójában sokkal demokratikusabb, ha egy konkrét erő egyedül tud kormányt alakítani, mert akkor valóban megvalósítható a többség szándékának megfelelő politika.
Az a fajta széttöredezettség, amelyik az európai közéletet (idehaza pedig az ellenzéket) jellemzi, elsősorban azoknak az elképzeléseit szolgálja, akik a parlamentarizmust megkerülve, egyéb módokon érvényesítik érdekeiket. De erre csak akkor van módjuk, ha egy széthúzó működésképtelen kabinet vezeti az országot.
Azt még egyelőre nem tudták keresztülvinni (bár trükkök százaival, elhúzódó koalíciós tárgyalásokkal, feloszlatott országgyűlésekkel próbálják elszabotálni), hogy választási győzelem nélkül is hatalomra kerülhessenek a globalizmus számára kedves alakok. A hazai ellenzék ezért még mindig kénytelen azon dolgozni, hogy valamiképpen ötven százalék fölé tornázza a támogatottságát. Ezért az egész balos nemzetellenes unionista tábor, a látszólagos cicaharcok dacára, bárkivel (aki nem a Fidesz) keresi az együttműködést. Így kerülhetett képbe még a Jobbik is, és így kezd felértékelődni a kutyapárt, amely látványos felíveléssel már hozhatná azt az 5-6-10 százalékot, ami segíthetné a kormányváltást. Teljesen mindegy, mit gondolnak, ki a bázisuk, mik a terveik (vannak-e egyáltalán), csak a százalékaikat be lehessen írni a nagy pontgyűjtő táblázatba.
hirdetésEnnek az lett az eredménye, hogy elkezdtek az újságok, az elemzők úgy beszélni a kétfarkúakról, mint komoly társaságról. Lemondott az elnök vagy sem, visszalépnek-e, indítanak-e, részt vesznek-e az előválasztáson; nem a színes bulvárban esik szó erről, hanem a politikai hírek között. Már szinte látjuk a hangos-képes beszámolókat az MKKP hatodik kongresszusáról, a központi bizottságról, az elnökség állásfoglalásairól, a sajtónyilatkozatokról, etikai bizottságról, ÁSZ ellenőrzésről, nemzetközi kapcsolatokról (és itt már nem is a Monty Pythonra gondolunk).
A kutyapárt úgy indult (és egyelőre még hivatalosan nem tagadta ezt meg), mint vicces, önmagát is és az egész világot is kigúnyoló, mindent tagadó (már-már anarchista), bár sokszor ezt a tagadást is idézőjelbe tevő, inkább afféle performansz- és ötletgyáros banda. Nem fogadták el a politika alapvető tételeit, magát a hagyományos politikát sem. Tulajdonképpen úgy léptek bele a rendszerbe (mint kvázi párt), hogy nem voltak hajlandóak betagozódni a rendszerbe. Ez azonban önmagában akkora anakronizmus, ami az egész létezésüket szürreálissá teszi.
Ebből a szürreális létből próbálják most kirángatni őket, csakhogy ha belépnek a rendszerbe (úgy tesznek, mintha ők is egy működő párt volnának), elvesztik lényegüket. Főleg akkor, ha valamelyik oldal (nyilvánvalóan ez esetben az ellenzéki tábor) részévé válnak, ezzel megszűnik a semlegességük, tényleges vonzerejük, vagyis a mindentagadás kiváltsága. Másfelől, ha a százalékaikra igényt tart az összefogás, akkor a programjukat is integrálni kell.
Részét képezi-e majd a baloldal kampányának az örök élet és a korlátlan sör ígérete, illetve szobrot kap-e Kovács Gergely a Gellérthegyen?
Ha feladják önállóságukat, mennyire kérik meg az árát, mit tudnak elengedni a követeléseik közül, vagy ragaszkodnak-e az anarchisztikus világképhez? Ez azonban nyilvánvalóan működésképtelen, már csak azért is, mert az emberek (megkockáztatom, az MKKP szavazóinak döntő többsége is) szeretik a rendet és a kiszámíthatóságot KRESZ-szel, rendőrséggel, iskolákkal, mentőautóval, váltóárammal a konnektorban, hatvanperces órákkal, hétvégékkel és ellenőrzötten elköltött közpénzzel.
Népszerűségüket éppen az adja, hogy kívül vannak a rendszeren, ha belépnek a rendszerbe, teljesen értelmetlenné válnak.
Az osztály bohóca vicces, amíg egyedül van, és senki sem veszi komolyan, de ha ő válik a trendteremtővé, az borzalmas káoszt szül.
Ha sikerül becsatornázni az MKKP-t a baloldalba, akkor lesz majd egy kis örömködés, reménysugár, hogy a hagyományos ellenzéki mozgalmak felsülése után íme itt a győzelem lehetősége, 2-3 százalékot zárul az olló, aztán újra nyílik, s megint keresheti a baloldal a spanyolviaszt.
És megint oda lyukadunk ki, hogy a Fidesz valamit jól csinál: ráérez az emberek akaratára, vágyaira, ebből fakad a többsége. Igen, Magyarországon többsége van az Isten-haza-család hármasnak. Emellett persze fontos a gazdasági helyzet is, de nem az a döntő; fontosak az örök, sőt transzcendens értékek, a béke, az erkölcs, a tradíció, a nyelv, a kultúra, a gyerek. Választást nem párttöredékek összeadásával, ide-oda rángatásával, kutyapárti felturbózással, majd szavazóik lenyúlásával kell nyerni, hanem szerethető, vállalható, támogatható programmal. És ezzel a Fidesz kifogta a baloldal vitorlájából a szelet. Néha a Mi Hazánknak marad tér, de sokszor az ő javaslataikat is integrálja a kormány, ami így egyszerre siker és kudarc a nemzeti radikálisoknak: mégis megvalósul a követelésük, de mint párt nem profitálnak belőle. Végül is nekünk, állampolgároknak nem a párt a lényeg – nem focicsapat az, amelyiknek akkor is drukkolunk, ha nem megy a játék –, hanem a normális programok megvalósulása.
Ha az ellenzék nem tud méltányolható alternatívát felmutatni, maga köré gyűjtheti a világ összes pártját, soha nem lesz belőle győzelem.
Címlapkép: Kovács Gergely, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt elnöke nyilatkozik a sajtónak a párt eredményváró rendezvényén, a fővárosi Metro Clubban az országgyűlési választás és gyermekvédelmi népszavazás napján, 2022. április 3-án. Fotó: MTI/Mohai Balázs
