Az utóbbi évtizedekben hozzászoktunk az óraátállításhoz, a normális életvitelünk része lett, miként a március 15-i és október 23-i ünnepnapok, ugyanúgy az a két vasárnap, amikor nyerünk, illetve veszítünk egy órát. Vannak olyan korosztályok, akik nem is ismernek mást (ahogyan az április 4-e, november 7-e piros lobogós ritmusa is idegen számukra), azt hiszik, az évi kétszeri időugrás valami tőlünk független természeti jelenség.
Eredetileg az áramfelhasználással megspórolható pénz ihlette ezt a rendszert, de valójában komoly megtakarításról nem beszélhetünk. Pár éve ötmilliárd forint körüli volt az összeg, amivel kevesebbet költöttünk (ez az infláció miatt valószínűleg megnövekedett), de így is fejenként öt-hatszáz, legfeljebb ezer forintot jelent. Éppen ezért nem is ezt szokták hangsúlyozni, hanem a látványosabb – pl. egy Eger méretű város éves energiafelhasználása – összehasonlítással élnek. Pedig, ha megtudjuk, hogy az évi kétszeri alvászavarunk (kialvatlanság kontra túl korán kelés), az ebből eredő fejfájás és az erre szedett gyógyszerek költségei, a rossz közérzet, az esetlegesen emiatt bekövetkező közlekedési balesetek kára mind-mind kiváltható fejenként egy ezressel, bizonyára lelkesen leszavaztuk volna már rég a mutatók tologatását.
Az EU-ban mindenesetre rájöttek erre (talán az egyetlen komoly felismerés volt az elmúlt időben), és 2019-ben úgy döntöttek, 2021-től megszüntetik ezt a játékot. Addig mindenki döntse el, melyik időszámítást választja, és maradjon ott örökre.
A covid miatt ez nem történt meg, de nem vették le teljesen a napirendről. A magyar társadalom részéről a kérdést meglehetős közömbösség övezi, ilyenkor októberben és márciusban születik néhány kis színes írás, aztán fél évig nem gondolunk rá. Ha azonban most (vagy legalábbis hamarosan) végleges döntést kell hozni, nagyon nem mindegy, hová kerülünk, ez ugyanis mindenkinek az életminőségét, szokásait komolyan befolyásolja.
Azelőtt a téli időszámítás volt az alap, de annak az időzónának mi a legkeletibb részén vagyunk, a románok, ukránok már egy órával előrébb jártak. Aki a télihez ragaszkodik, annak a fő érve, hogy nem akar sötétben kelni és úgy indulni munkába, iskolába. Nem mellesleg ezt így sem ússzuk meg, aki nyolcra vagy még korábbra megy dolgozni, az így is úgy is sötétben kel. A komor, szürke, ködös téli napokon egyébként is az emberek villanyfénynél dolgoznak az irodákban, szolgáltató helyeken éppen úgy, mint az iskolában. Ha viszont a nyárit használjuk, nem négykor megy le a nap, hanem csak ötkor, vagyis suli vagy munka után a szabadtéri edzéseken, téli sportokon vagy sétákon marad lehetőség még egy kis világosra, a hétvégi programok is megnyújthatók. A sötétség kiváltható lenne azzal is, ha az iskola ilyenkor 9-től kezdődne, ez közelebb is állna a gyerekek bioritmusához, de mivel ők nem ketrecben tartott tyúkok vagy élőhelyüktől megfosztott jegesmedvék, az égvilágon senkit nem érdekel, mi a jó nekik (egy felmérés szerint még a szülőket sem…).
hirdetésDe a téli apróbb aggályok mellett a nyár elsöprő érveket szolgáltat a nyári időszámítás mellett:
a mostani fél kilenc helyett június-júliusban már fél nyolckor lemenne a nap, augusztusban pedig fél-hét körül. Tehát a legfrekventáltabb nyaralási szezonban hétkor elkezdhetnénk bevonulni a strandról, focipályáról, és várhatnánk a teraszon a lámpa mellett beszélgetve-iszogatva-kártyázva a szúnyogokat. Cserébe már négykor világos lenne, ha valaki szeret júniusban korán kelni.
A fő érv alighanem úgyis az lesz, Európa mit választ; jó eséllyel a nyárit.
Ha ennek ellenére mi mégis a téli mellett döntünk, akkor egy órával a tőlünk nyugatra esők mögött lennénk egy órával, ami csillagászati nonszensz.
Még ha ehhez hozzávesszük, hogy mondjuk a románok a nyárit választják, mi meg a télit, akkor Románia és Magyarország között két óra különbség lenne, ami magában hordozná annak veszélyét, hogy annak, aki Debrecenből átugrik Nagyváradra, meg kell küzdenie a dzsetleggel.
A címlapkép forrása: Unsplash
