Ma már csak nevetünk a „magyar narancson”, de ez az 50-es évek eleji tájátalakítás mögött egy elképesztő dráma húzódik meg, amely nem más, mint a tömegesen tönkretett családok sokasága – Borvendég Zsuzsannával, a Magyarságkutató Intézet történészével beszélgettünk.
– Az 50-es évek elején nemcsak egy nagy társadalmi kísérlet kezdődött meg, hanem egyben egy óriási környezetátalakítás is. Mi történt pontosan a Hortobágyon?
– 1948-ban a nagy természetátalakítási tervet Sztálin hirdette meg a Szovjetunióban. A cél az volt, hogy minél rövidebb idő alatt, minél kevesebb ráfordítással növeljék a betakarítható termény mennyiségét. A háború után problémát jelentett az ország élelmiszerellátása, így ez a cél érthető volt. Volt ráció abban is, hogy rengeteg feltöretlen, szűzföld volt a sztyeppeken.
A problémák ott jelentkeztek, hogy nem a szakértelem, hanem a bolsevik ideológia döntött a legfontosabb mezőgazdasági kérdésekben.
Borvendég Zsuzsanna történész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)
Megjelentek az olyan áltudósok, mint Trofim Liszenko, aki elhitette Sztálinnal, hogy képes néhány év alatt olyan növények meghonosítására, amelyek a legszélsőségesebb időjárási körülmények között is termők lesznek. Hirdette, hogy ahogyan az új társadalmi, politikai rendszer bevezetésével meg lehet változtatni az embert, úgy lehet befolyásolni a növényeket is. Ezeknek az elgondolásoknak semmiféle tudományos alapja nem volt. Így nem növelte a mezőgazdasági termelékenységet, hanem éppen ellenkezőleg, tovább rontotta a Szovjetunió élelmezését.
– Magyarországon ez hogyan ment végbe?
– Idehaza az agrotechnikai módszerek sokkal fejlettebbek voltak már a második világháború előtt, mint Oroszországban. A magyar gazdáknak megvolt az évszázados tudása arról, hogy melyik földbe mit és hogyan kell termeszteni. A kommunista rendszer ezt igyekezett minél jobban széttörni, hogy a paraszti önellátást megsemmisítsék. 1948-tól létrejöttek az első termelőszövetkezetek és szovjet mintára megindultak a tájátalakítások is. Magyarországon – ellentétben a Szovjetunióval – nem voltak nagy szűzterületek, egy kivétellel, amely nem más volt, mint a Hortobágy.
A hortobágyi szikes talajon az volt az elképzelés, hogy – többek között – rizst fognak termeszteni.
Ehhez viszont el kellett árasztani vízzel a rizsföldeket, ami a természetes növénytakaróját tönkretette a tájnak.
hirdetés
Tiszalöki erőmű 1955-ben (Forrás: Fortepan, Handa család)
– Milyen éghajlat- és tájidegen növényeket akartak még termeszteni?
– Elsősorban ipari növényeket, amelyekkel a hazai igényeket igyekeztek volna ellátni. Ilyen volt többek között a gyapot, a gumipitypang stb. Ezek a növények azonban nem erre az éghajlatra valók, még a napos Alföldön sem hoztak igazán termést, így a legjobb minőségű földeken próbálkoztak ezeknek a növények meghonosításával.
Ennek viszont az lett az eredménye, hogy az új ipari növények kiszorították az árpát, a búzát, a cukorrépát és helyét felváltotta a soha be nem érő gyapot.
Végeredményben a termőterületet folyamatosan csökkentették, hogy ezeket az elvadult ötleteket megpróbálják a gyakorlatba átültetni. Talán mondanom sem kell, hogy sikertelenül. Villányban szőlősöket, gyümölcsösöket vágtak ki, hogy narancsfákat és mandarinfákat telepítsenek a helyükre, amelyek soha nem hoztak termést.
Külföldi narancs szállítmány. Képünk illusztráció (Forrás: Fortepan, Bauer Sándor)
– Ha jól tudom kitelepítettek, kényszermunkatáborokba hurcoltak is dolgoztak ebben a nagy tájátalakításban.
– Igen, például az alföldi rizsföldeken nagy számban dolgoztak a hortobágyi zárt táborok kitelepítettjei is. A tiszalöki duzzasztó építésén pedig az internálótábor foglyai is részt vettek. Ők elsősorban olyan egykori hadifoglyok voltak, akiket nem engedtek szabadon, miután hazatértek Szovjetunióból, hanem internálótáborba zártak. Velük építették fel a tiszalöki duzzasztót. Az volt az eredeti elképzelés, hogy a Keleti-főcsatornát emberi erővel, kézzel fogják kiásatni. Szerencsére végül kotrógépeket használtak.
– Mi vetett véget ennek az agrárkísérletezésnek?
– Sztálin halála után, 1953-ban leállították a természetátalakítási tervet, de ezeknek a tájidegen növényeknek a meghonosítása sok pénzbe került és hatalmas károkat okozott a mezőgazdaságban. Ma már csak nevetünk a „magyar narancson”, de az 50-es évek eleji tájátalakítás mögött elképesztő dráma húzódik meg, amely nem más, mint a tömegesen tönkretett családok és a máig helyrehozhatatlan természeti károk sorozata.
Tóth Gábor
Ö. Kovács József: A szocialista Magyarország agrárcsodája hazugságra épült
Borvendég: Az ’50-es évek elején éhínség fenyegette Budapestet
Kiemelt képünk forrása Tóth Gábor, Vasarnap.hu
