Deáky Zita: A diktatúrák a családokban ellenséget láttak

Az ELTE BTK Néprajzi Intézete és a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (Kincs) 2021. június 9–11. között konferenciát szervez Család és kitelepítés a II. világháború utáni Közép-Kelet-Európában címmel. Az esemény főszervezőjét Deáky Zita néprajzkutatót, a Néprajzi Intézet egyetemi docensét kérdeztük.

– A nagyszabású, háromnapos konferencián mivel ismerkedhetnek meg az érdeklődők?

– A konferencián kelet-közép-európai diktatúrák egyik sajátos arcát mutatják be az előadók. Egy alulnézeti perspektívából, a családok nézőpontjából ismerhetik meg az 1945 utáni nagy társadalmi jelentőségű témákat. Az államszocialista országokban, így a Kárpát-medencében is számos, több nemzedékre kiható traumát kellett elviselniük az embereknek.

A konferenciában a családok kihívásait, nehézségeit mutatjuk be.

Csehszlovákiából kitelepített magyarok a vasútállomáson (Forrás: Fortepan.hu)

– A kelet-közép-európai kommunista rendszerekben volt valami hasonlóság?

– Természetesen. A szocialista diktatúra hasonló vagy ugyanolyan eszközökkel élt a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Magyarországon és a többi országban.

A második világháború borzalmai után újabb, családokkal megrakott vagonok indultak el, bár nem a megsemmisítő táborok felé, de sokak kerültek munkatáborba, kényszerlakhelyre.

Nem szabad megfeledkeznünk azokról sem, akik inkább elmenekültek a szocialista évtizedek alatt, például 1956 őszén 200 ezer fiatal hagyta el Magyarországot, mert nem látták biztosítottnak szülőföldjükön a jövőjüket.

Annak ellenére, hogy a 20. századi diktatúrák különfélék voltak, de céljaikban és módszerükben megegyeztek abban, hogy az egyének és a csoportok, benne a családok érdekeit alárendelték a hatalmi érdekeknek, ami nagyon sokszor azok elszigetelésével és tönkretételével járt. Miért pont őket? Mert a család, a társadalom alapegysége, amely védelmet, önállóságot, határozott értékrendet ad.

Mindez pedig az autoriter rendszerek szemében lebontandó.

Nem lehet megérteni a mai társadalmat, az egyéni és közösségi döntéseket az előző generációk életútja, kényszerhelyzetei és traumái nélkül.

Békesmegyei svábok kitelepítése 1946 januárjában (Forrás: Fortapan.hu)

– Hogy hogy?

– A kommunizmus évtizedei alatt Magyarországon is a családok százezreit gyengítették meg, szórták szét vagy alázták meg. Az őket ért erőszakra a családoknak valamilyen egyéni és közösségi választ kellett adniuk. Újfajta túlélési stratégiák jelentek meg, melyek már nem egy külső háborús nyomás átvészelésére jöttek létre, hanem a rendszer belső elnyomását, kiszolgáltatottságát igyekeztek valamilyen módon csökkenteni, vagy ahhoz alkalmazkodni.

A családok az állam részéről egyedül maradtak ebben a harcban, és eltérő válaszokat adtak.

Noha, a Kádár-korszakban, az 1960-as évek végére sok minden megváltozott a „gulyáskommunizmus” hamiskás nyomása alatt, de a „puha diktatúra” is diktatúra, és ha kevesebbet is beszéltek róla, hatása mégis meghatározta az egymást követő nemzedékek és a családok életét, mentalitását máig hatóan.

A Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának (BM ÁVH)  eskütétele 1949-ben (Forrás: Fortepan.hu)

– Ha jól értem, akkor a konferencia előadói nemcsak a történelmi eseményeket mutatják be, hanem azok hatását a társadalmi folyamatokra, a családokra, a különböző generációk életére.

– Így van, a konferencia a második világháború utáni történelmi korszak társadalomtörténeti, társadalomnéprajzi oldalát mutatja be egy aspektusból, a kényszerű kitelepítések oldaláról.

Ahhoz, hogy a mai önmagunkat, a mai magyarországi társadalmat megértsük, ahhoz elengedhetetlen, hogy megismerjük déd-, nagyszüleink és szüleink sorsát, életét az államszocialista időszakra is visszatekintve.

Akár azt is, hogyan és miért alakult át nagyon rövid idő alatt településeink egy részének etnikai és felekezeti képe, annak milyen következményei voltak a lokális közösségre és tágabb értelemben az egész társadalomra. A mai családok helyzetét, mentalitását, értékrendjét, egészségi állapotát, kapcsolati hálóit, akkor érthetjük meg, ha visszamegyünk legalább a nagyszülők generációjáig. A múlt ugyanis nem múlt el, jelenünket is meghatározza egyénileg és közösségileg is!

Mindnyájan visszük magunkkal – magunkban – elődjeink traumáit, küzdelmeit, sikeres vagy sikertelen döntéseit – még akkor is, ha nem beszélünk róla.

Arra tanítottak minket 1990 előtt, hogy a múltat végképp el kell törölni, és ne beszéljünk a rosszról, semmiről, ami eltérít minket a szocialista rendszer építésétől. Megtanultuk, hogy nyíltan beszélni a múltunkról nem lehet, mert annak súlyos ára van.

Felvidéki magyarok kitelepítése Galántáról, 1947 (Forrás: Fortepan.hu)

Sokan hallgattak, elhallgattak, felejtettek, mert valahogyan élni, boldogulni kellett. A sok kisebb kompromisszum már fel sem tűnt. Szabad ember az lehet, aki ismeri és vállalja családja, tágabb közössége, hazája múltját. Sokan épp az elhallgatások miatt nem ismerik a szülők, nagyszülők, dédszülők életét, küzdelmeit, településeik történetének utolsó 60-70 évét.

Nem ismerik és nem ismerik fel a diktatúrák arcát, amely gyakorta csak menekülésre, csomagolásra, költözésre kényszerített családokat, csoportokat, másokat alakoskodásra, a szolidaritás feladására ösztönözte.

Úgy gondolom, hogy általában a családi múlt, nagyapáink, apáink múltjának megismerése, megértése segíthet megbékélni, belső megnyugvásra találni egyénileg és közösségileg is, és ez a társadalom minden rétegére, csoportjára és egyénére vonatkozhat.

Csacsifogat, 1960-ban (Forrás: Fortepan.hu)

– Mennyire ismertek az átlagember előtt saját és a sorstársainak története?

– Közel sem annyira, mint ahogy kellene. A rendszerváltozáskor sokan szembesültek a kommunista rendszer bűneivel, a téeszesítéssel, a kuláklistázással, a kitelepítésekkel, de így is nagyon sokan nem tudnak ezekről az eseményekről. A mostani fiatalok, akik egyetemre kerülnek, már jóval a rendszerváltozás után születtek, de ha szűkebb közegükben a családjukban, iskolájukban nem volt lehetőség megismerni ezeket a történelmi, társadalmi és politikai eseményeket, akkor nagyon keveset tudhatnak erről a korról, így nem érthetik meg a jelent sem.

– A rendszerváltoztatás nem segített ezeken a nagy, társadalmi traumák kibeszélésén?

– De, az vitathatatlan tény, hogy az 1989-es rendszerváltás lehetőséget teremtett a múlt jobb és tisztább megismerésére és megértésére. Mégis úgy látom, hogy az események nagyságához és súlyához képest a 20. századi Kárpát-medencei események kevésbé élnek a köztudatban.

A bizonytalan múltképek miatt a jelenben lévő énképeink is ingadozók.

Hadifoglyok menete Balatonalmádiban, 1945 (Forrás: Fortepan.hu)

Keveset tudunk például a kárpátaljai és romániai málenkij robotról, a németek kitelepítéséről, a bukovinai székelyek letelepítéséről, a felvidéki magyarok munkaszolgálatra hurcolásáról és a „lakosságcseréről”, az Alföldön működő zárt táborok létezéséről stb. Pedig ezek emberek százezreit érintették. Kevés ismerete van az embereknek továbbá a Ceaușescu-rendszer menekültjeiről vagy éppen a 90-es évek délszláv válságról és tragédiáiról is.

– Mennyire nehéz elbeszélni ezt a múltat?

– Meglehetősen, kiváltképpen ott, ahol traumákkal és kihívásokkal teli események sokaságát kellett megélni.

Családok milliói szoktak hozzá ahhoz, hogy saját és felmenőik múltjáról évtizedekig hallgatniuk kellett.

A diktatúra félelemben tartotta őket, a családi, személyes történelem továbbadása, pedig idővel kiment a „divatból”. Széthullottak a családok vagy nem maradt rá idő. Ott, ahol a család jól működött, és egyben tudtak maradni, vagy kevésbé törték meg őket, ott ezeket az emlékeket, tanulságokat tovább adták. Mások tudatosan nem akarták elbeszélni a megélt tapasztalatokat, mert azt hitték, ezzel védik a fiatalokat.

Voltak olyan tönkretett családok, amelyek a rendszerváltozás után sem mertek beszélni megalázottságukról, kiszolgáltatottságukról.

Hartai esküvő 1958-ban (Forrás: Fortapan.hu)

– A hitnek milyen szerepe lehetett a család egységének fenntartásában?

– A hívő ember másképp áll mindenhez, a tragédiákhoz is. A visszaemlékezők szerint is a hit számukra egyértelműen támaszt, erőt és reményt jelentett, másképp néztek önmagukra és saját sorsukra is. Reményt, orientációt, határozott értékrendet jelentett a jövőkép nélküli évek alatt.

Az államszocialista rendszer erőteljesen felerősítette a szekularizációs folyamatokat.

Az egyházi iskolákat bezárták, a szerzetesrendeket feloszlatták, üldözték a papokat, ugyanakkor a polgári szertartások mellett a keresztelt gyermekek, akár titokban is, a templomban megesketett párok, az egyházi temetések, a hittanórák az iskola után a sekrestyében, a vasárnapi miséken és istentiszteleteken, a búcsúkban megjelent emberek jelezték az egyház rendkívül fontos és megtartó szerepét. Ott voltak a papok gyülekezetük mellett a sváb kitelepítéseknél, ott voltak a menekülő bukovinai székelyeknél is, a lakosságcserénél a magyaroknál és a szlovákoknál is, és a kárpátaljai közösségekben, a romániai diktatúra minden szakaszában, de ott voltak a munkatáborokban és a börtönökben is. Nem véletlen, hogy a diktatúrákban a papok üldözése, megtörése kiemelt szerepet kapott, így volt ez minden szocialista országban.

Mindszenty József bíboros, hercegprímás és vádlott társainak koncepciós pere 1949. február 3–5. között a Markó utcában (Forrás: Fortepan.hu)

Ha egy csoport lelki, szellemi vezetőjét elűzik, megtörik, akkor a közösség is meggyengül a legkisebb alapsejtjéig, a családig.

A diktatúrák tartottak a papoktól, egyházi személyektől, mert tudták, hogy amikor már minden veszni látszik, akkor egy-egy pap az Isten felé fordítással, az Istenbe vetett hittel és bizalommal segíteni tud a megmaradásban, a kitartásban és a továbblépésben, az újrakezdésben is. Rendkívül nagy szerepük volt a legkeményebb időszakokban is a reájuk bízott családok összetartásában is, az egymást segítő mechanizmusok működtetésében. Az online konferenciánk számos témakörben mutatja be a legfrissebb tudományos eredményeket, melyek középpontjában mindvégig a családok állnak. 

A konferencia részletei itt érhetők el.

 

Tóth Gábor

 

Együttműködést írt alá a KINCS és az ELTE

Az alsópapság a tudomány fókuszában

Ö. Kovács József: A szocialista Magyarország agrárcsodája hazugságra épült

Kiemelt képünk forrása Fortepan.hu