A Kádár-korszak konszolidációja, egyházi türelme csak a látszat, mindemögött egy sötét, vallásellenes rendszer húzódott meg. Földváryné Kiss Rékával a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökével a Janus-arcú Kádár-korszakról beszélgettünk.
– A Kádár-korszakra sokan nosztalgiával tekintenek még ma is. Mennyire hamis ez a kép?
– Meggyőződésem szerint az, hiszen az emlékekben gyakorta „konszolidáltnak” tartott Kádár-korszak sokkal sötétebb és manipulatívabb volt, mint ahogy arra sokan emlékeznek. Ugyanakkor a diktatúra egyik alapvető célja volt, hogy elfedje ezt a sötét arcát.
A kádári politika a direkt erőszak helyett a kevésbé látványos – de olykor hatásosabb – eszközökkel operált.
Belülről kívánták bomlasztani, tönkretenni a még működő közösségeket. Ez az egyházi közösségekre különösen is igaz. Az ’56-os forradalom után tovább folytatódott a vallásos világnézet kiszorítása az élet minden területéről.
Nyári tábor várpalotán. 1967. Képünk illusztráció (Forrás: Fortepan, Faragó László)
– Akkor Kádár János személye nem hozott igazi változást?
– Nem, és azt se felejtsük el, hogy Kádár János már a Rákosi-korszak egyházüldözésében is nyakig benne volt. A kommunista párt egyik vezetőjeként kiemelkedő szerepet játszott abban, a Pócspetriben az iskolák államosítása elleni tüntetés során véletlenül meghalt rendőr ügyéből országos egyházellenes propagandakampányt, majd kirakatpert kreáltak, Mindszenty József pere alatt pedig már ő volt a belügyminiszter. Tisztségéből adódóan közelről ismerte az államvédelem módszereit, s olykor közvetlenül is segítette a terrorgépezet működtetését. Az 1956 előtti és utáni kommunista berendezkedés között pedig egyértelmű folytonosság figyelhető meg.
A kádári vezetés elsődleges célja az volt, hogy elkerüljön egy újabb, az 1956-oshoz hasonló forradalmat, ezért kiemelt figyelmet fordított az ifjúság szocializációjára.
hirdetés
Fiatalok a debreceni Református Nagytemplom előtt, 1970. Képünk illusztráció (Forrás: Fortepan, Urbán Tamás)
– A pártállam számára miért voltak még ’56 után veszélyesek az egyházak?
– A kádári vezetés egyházpolitikájának megértéséhez a hatvanas évek történéseinek vizsgálata kiemelt jelentőségű. Gondoljunk csak bele: az ’56-os megtorlást követően, a hatvanas évek legelején lezajlott a kényszerkollektivizálás utolsó nagy hulláma, amely során a pártállam erőszakkal felszámolta az utolsó, autonómiájának legtöbb elemét még őrző társadalmi csoportot, a birtokos parasztságot.
Ezt követően kerültek újra célkeresztbe az egyházak, pontosabban a fiatalokkal foglalkozó egyházi kisközösségek.
A hatalom ebben az időszakban kifejezetten a fiatalokat, az ifjúsági csoportokat, az egyházi kisközösségeket, illetve a velük foglalkozó lelkészeket és világi híveket igyekezett ellehetetleníteni. Ennek érdekében egy sor identitás- és közösségromboló intézkedést hoztak. Ezekben az intézkedésekben világosan tetten érhető a kádári hatalomgyakorlás manipulatív jellege, míg ugyanis a nyílt és erőteljes egyház- és vallásüldözés a második világháború után kiépült kommunista diktatúra megkülönböztető jegyei közé tartozott, az 1956-os forradalom leverése után hatalomra került vezetés sokkal kétarcúbb volt.
Kádár sokkal inkább az indirekt eszközöket részesítette előnyben, miközben a felszínen a vallásszabadságot deklarálták.
– Mindez csak a látszat volt?
– Igen. Különösen az ifjúságra, a következő generáció szocializációjára ügyeltek. A ’60-as években már azok a generációk nevelkedtek, akiknek nem volt tapasztalata az 1948 előtti időkből. A vallásos meggyőződés továbbadása ellen rendkívül sokszínű eszköztárral léptek fel.
Kádárék nagyon bíztak a materialista alapú tudományos felvilágosításban, a modernizációban, a szekularizáció általános hatásaiban.
A világnézeti kampányokban kiemelt helyet szántak a pedagógusok marxista világnézeti átképzésének, a tudományos ismeretterjesztésnek, illetve az olyan „társadalmi szerveknek”, mint a KISZ vagy a Nőtanács. Persze fontos szerepet kapott a sajtó, a tömegkommunikáció is. Újságcikkek, karikatúrák sokasága mind azt a célt szolgálta, hogy hiteltelenítse, maradinak állítsa be, egy letűnt kor maradványaként láttassa a papokat és a hívő embereket.
– A tömegkommunikációé lett a főszerep a hit lejáratásában?
– Részben igen, a hatvanas évek elején jelentősen megnőtt a modern tömegkommunikáció szerepe, s ezzel a párt befolyásoló képessége is. A televízió elterjedése nagy mértékben segítette a szekularizációs folyamatot. Érdemes hozzátenni, hogy ez nem csak a keleti blokk sajátossága volt, hiszen Nyugat-Európában is hasonló folyamatok játszódtak le.
Kelet- és Közép-Európa országaiban a helyi kommunista vezetés azonban mindenhol nagymértékben akadályozta az ifjúság vallási szocializációját.
– Hogyan küzdött még a pártállam a fiatalok hitre nevelése ellen?
– Egyfelől továbbra is a még a Rákosi-korszakban felállított Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül, adminisztratív eszközökkel igyekeztek a vallásos közösségek működését és azok tagjait felügyelni. A rendszer ravasz manipulációja abban is tetten érhető volt, hogy sohasem tisztázták egyértelműen, hol húzódnak a határok az ifjúság egyházi szocializációjában, azaz, hogy mely tevékenységek legálisak és melyek tiltottak.
Így a fiatalokkal való foglalkozás lehetőségeit nagyon szűk keretek közé szorították.
A válogatott eszközzel ellehetetlenített fakultatív iskolai hitoktatáson kívül lényegében más már nem fért bele. A párthatározatok azt is megtiltották, hogy egyházi keretek között kirándulást, nyári tábort vagy éppen egy focimeccset szervezzenek a fiataloknak. Mivel a közös tevékenységekbe kis rosszindulattal bármit bele lehetett látni, a hatalmát féltő kommunista vezetés azokat bármikor titkos összejövetelként értelmezhette, és illegálisnak minősíthette.
Ilyen esetekben a diktatúra a büntetőjog eszközeivel lépett fel a gyülekezetek vezetőivel, tagjaival szemben.
Ez az oka annak, hogy a hatvanas években ismét megsokasodtak az egyházi ügyek. Mindezek végső célja az volt, hogy az ifjúság nevelésével, lelki gondozásával foglalkozó kisközösségi vezetőket – az állambiztonság hathatós közreműködésével – különböző kényszerintézkedésekkel, manipulatív akciókkal bomlasszák, megtörjék, és ezzel a csoportok működését is ellehetetlenítsék.
Kelenföldi Evangélikus Egyházközség templomának és lelkészi hivatalának udvarán készült játék 1974-ből (Forrás: Fortapan.hu)
– A kommunizmus áldozatainak emléknapjára egy rendhagyó kiállítással készült a Nemzeti Emlékezet Bizottsága. Mi is ez pontosan?
– A Küzdelem a lelkekért című vándorkiállítással az volt a célunk, hogy bemutassuk, milyen módszerekkel próbálta a kádári vezetés megtörni az egyházakat. A keresztény kisközösségek összeroppantása érdekében a hatvanas évek elején indított persorozatot egy „Fekete Hollók” fedőnevű, négy éven át tartó titkos állambiztonsági nyomozás készítette elő, amelynek csúcspontjaként a politikai rendőrség 27 településen 117 házkutatást folytatott le.
A kapcsolódó perekben eljárt bírói testületek a végül felelősségre vont 86 közösségi vezetőre összesen több mint 300 év börtönbüntetést szabtak ki.
A kiállítással mások mellett ezt – a hordereje ellenére a széles közvélemény előtt szinte teljesen ismeretlen – ügyet is szeretnénk beemelni a köztudatba.
– Valóban, több embernek kellene ezt megismerni…
– Igen, a mostani kiállítás is ezt a célt tűzte ki. A jelenleg 11 iskolában látható tablósorozat egy pilotprojekt: nem pusztán egy kiállítás, a munkatársaim ugyanis kidolgoztak hozzá tanári segédanyagokat, feladatlapokat, foglalkozásterveket is. Utóbbiak három konkrét üldözött, megfigyelt, perbe fogott személy – Kuklay Antal, Rozgonyi György és Pógyor István – élettörténetén keresztül hozzák közelebb a keresztény kisközösségek üldözésének történetét. Kiemelt célunk a fiatalok megszólítása, ezt szolgálja a szintén a projekt részeként kifejlesztett interaktív társasjáték. A játékosok egy állami egyházügyi hivatali munkatárs, egy apparátusban dolgozó adminisztrátor, egy propagandista, egy ügynök, illetve egy tartótiszt bőrébe bújva ismerhetik meg a múlt ezen szeletét.
Mindezekkel szeretnénk párbeszédre ösztönözni a diákokat: az a célunk, hogy megkérdezzék a témáról nagyszüleiket, akik még beszámolhatnak a hatvanas-hetvenes évek eseményeiről.
– Miért is fontos ez a tudomány oldaláról?
– Mi, kutatók is sokszor csupán azt látjuk a múltból, amit az állambiztonság vagy az Állami Egyházügyi Hivatal dokumentumai közvetítenek számunkra, vagyis a pártállam szűrőjén keresztül tekintünk a korabeli történésekre. Miközben azoknak a lelkipásztoroknak, plébánosoknak a tevékenységéről, akik tisztességesen – gyakran személyes életüket, boldogulásukat kockáztatva – végezték a mindennapi szolgálatukat, szinte egyáltalán nem ismerünk írott forrásokat.
A Nemzeti Emlékezet Bizottsága ezért várja továbbra is a visszaemlékezéseket, az egykorú dokumentumokat, leveleket, képeslapokat, fényképeket, naplókat, azokat a hétköznapi történeteket, amelyek máshonnan már nem ismerhetők meg.
Tóth Gábor
A Vatikán katakombaegyház kiépítésével harcolt a Szovjetunió ellen
Ö. Kovács József: A szocialista Magyarország agrárcsodája hazugságra épült
A Magyarország kirablásával szerzett pénzből zajlott a privatizáció
Kiemelt képünk forrása Tóth Gábor, Vasarnap.hu
