Ez a várakozás talán csak fokozta az izgalmakat, és a filmmel szemben támasztott elvárásokat. Kenneth Branagh első Poirot-feldolgozása, a 2017-es Gyilkosság az Orient Expressen már megosztotta a közönséget atekintetben, hogy ki tudja elfogadni, és ki nem Poirot új karakterét. A Halál a Níluson megjelenésére már mindenki eldönthette magában, elismeri-e Kenneth Branagh-t David Suchet utódjaként, vagy sem.

Ennek ellenére új filmjében Branagh tovább mélyítette a szakadékot Agatha Christie híres nyomozója, és az általa megformált karakter személyisége között. Ugyanakkor mégsem a romantikus, végig a könnyeivel küszködő Poirot-utánzat volt a film legkiábrándítóbb pontja az Agatha Christie-rajongók számára.

Az már a film vetítése előtt kiderült, hogy a nagyszabású hollywoodi feldolgozás büdzséjébe nem fért bele egy egyiptomi út. A forgatás megkezdésekor Armie Hammer is sajnálkozott, amikor megtudta: a nílusi hajóút egy angol stúdióban kerül felvételre. Efölött még el lehet siklani. Bár a néző egy percig sem érzi úgy, hogy Egyiptomba kalauzolták volna, a rendező célja nem a mai, hanem a 20. század eleji Nílus völgyének a bemutatása, ami ma már úgysem lelhető fel.

A 20. század eleje, tehát a brit gyarmati időszak, amikor a fehér nyugati ember olyan békében kalandozhat a piramisok között, mintha csak vidéki birtokára látogatna el, ahol saját személyzete szolgálja ki. Egy ilyen légkörben óhatatlanul is előjön az angolszász népek lelkifurdalása, amit szokásos módon felsőbbrendű fekete karakterekkel és oktató jellegű kiszólásokkal igyekeznek orvosolni.

hirdetés

Poirot sem úszta meg az ideológiai agymosást

Jelen esetben nem a fekete, hanem az arab emberek az elnyomás áldozatai, Branagh mégis az afroamerikai társadalmat igyekezett kárpótolni. A regény két fontos szereplője: az alkoholista édesanya és a miatta folyamatosan szégyenkező, magába zárkózó lánya helyett egy tehetséges és vonzó néger dzsesszénekesnő – akin Poirot-nak is megakad a szeme – és minden tekintetben tökéletes unokahúga kap a kelleténél sokkal nagyobb szerepet. Többször is elhangzik, hogy a fiatal fekete nő mennyire okos és gyönyörű (ha esetleg az átlag néző nem jutna magától erre a következtetésre), és hogy korábban bárók és neves ügyvédek udvaroltak neki. Közben néhány visszaemlékezéssel belénk sulykolják azt is, hogy szegény lányt a bőrszíne miatt súlyos megkülönböztetés is érte. Nem teljesen világos tehát, hogy a mesebeli és a valódi 30-as évek angolszász világa hogyan egyesül egyazon történetben.

A kötelező fekete karakter többé-kevésbé ügyesen be lett építve a történetbe, de Agatha Christie műve még így is túlzottan régimódinak bizonyult. Kellett valaki, aki az LMBTQ-közösséget képviseli. Mivel a fiatal szerelmesek közül az egyik szál túl jelentős a történet szempontjából ahhoz, hogy belenyúljanak, a másikban pedig a kötelező fekete karaktert játszották ki, két idős nőre húzták rá ezt a szerepet. Az amerikai vénkisasszony – aki három könyvbéli karakterből lett összegyúrva – és ápolónője élnek együtt titkos leszbikus kapcsolatban. A szerelmi szál teljesen jelentéktelen a történet szempontjából, nem szolgáltat pluszbizonyítékot, sem indítékot a gyilkosság elkövetésére.

Christie regényében a történet végén feloldásként szolgál a hajón kibontakozott fiatal szerelmek története, ami a halállal szemben az új élet reményével kecsegtet. Ehelyett az új feldolgozás végén két egymás kezét fogó idős hölggyel és egy dzsesszénekesnő után epekedő, bajuszától megszabaduló Poirot-val próbálták elintézni a happyendet.

Összességében nincs baj azzal, ha valami új és modern. Azzal sincsen baj, ha egy régi klasszikust kicsit átírnak, és a kor fogyasztói ízlése szerint formálnak. Kenneth Branagh Halál a Níluson-feldolgozásából azonban egyértelműen süt az erőltetett igyekezet, hogy megfeleljen a közönségre erőszakolt woke ideológia és a gyarmatosító országokat sakkban tartó BLM-mozgalom elvárásainak.

Címlapkép: Facebook/10’S MOZI