Képzeljük el azt a helyzetet, amikor egy magyar bíró egy politikai felhangú polgári-, vagy büntetőperben már hetekkel az ítélet nyilvánosságra hozatala előtt sejteti, hogy hogyan döntött és végül be is igazolódik, hogy egyértelműen politikai alapon az egyik félnek kedvező ítélet születik. Költői kérdésként fel lehetne tenni, hogy hány EP képviselő, NGO és brüsszeli bürokrata kezdene el aggódni a magyar jogállamiság miatt és hány vizsgálóbizottságot küldenének Budapestre, hogy függetlenül és objektíven megállapítsák, hogy putyinizálódik Magyarország? A választ persze mindenki tudja.
Mindez nem is lenne érdekes, mert megszokhattuk már, ugyanakkor a napokban született egy ítélet az Európai Unió Bíróságán, ahol éppen a bevezetőben leírt dolog történt – csak fordítva. Magyarország és Lengyelország ugyanis egy keresetet adott be, amelyben annak jogszerűségét firtatta, hogy lehet-e a tagállamoknak – egyébként az uniós szerződés alapján – járó pénzügyi forrásokat a jogállamisági elvekhez kötni?
Azért egy dolgot tiszázzunk: már az, hogy ezt a keresetet egyáltalán be kellett adnia Budapestnek és Varsónak, a brüsszeli intézményrendszer szégyene. Hiszen a nekünk járó forrásokról megegyezett a 27 miniszterelnök, a legmagasabb szinten egymás kezébe csaptak és egy szerződés alapján meghatározott, szétosztott összegről van szó. A jogállamiságról ugyanakkor senki nem tudja, hogy mi is pontosan, milyen feltételrendszer alapján döntik el egy országról, hogy jogállam, vagy nem? Vannak homályos alapok, de senki nem folytatott erről vitát és a 27 miniszterelnök sem egyeztett meg egy közös, mindneki által elfogadott feltételrendszerben.
Vagyis egy még zsírpapíron, ceruzával sem leírt feltételhez kötnek egy olyan kifizetést, amelyről szerződés van.
Nem vagyok jogász, de ez laikusként is egy teljesen nonszensz feltételrendszer. Körülbelül olyan, mintha egy lakásvásárlás során az eladó és a vevő megköti a szerződést, majd az eladó utólag kitalálja, hogy a lakást csak akkor adja oda, ha a vevő és ő mindenben közös értéket vall – a „minden” pontosabb meghatározása nélkül.
A kezdeti kitérő után kanyarodjunk vissza a magyar-lengyel keresethez. Amelyről a bíróság döntését jóval megelőzően a főtanácsnok már elmondta, hogy milyen döntést hoznak. Már ez önmagában nem túl „jogállami” lépés, az viszont végképp, hogy elutasították a keresetet, utat nyitva ezzel annak, hogy a nekünk járó pénzek kifizetését az úgynevezett jogállamisági feltételekhez kössék. És hogy miért politikai ez a döntés? Mert a vita a gyermekvédelmi törvény elfogadása után csúcsosodott ki, hiszen – bár nyíltan sosem mondta ki – teljesen egyértelműen ez szúrja annyira Brüsszel szemét, hogy pénzeket is megvonna miatta. Az egész eljárással ugyanakkor végleg lehullt a lepel:
hirdetéskiderült, hogy az Európai Unió egy hatalmas, csillogó és drágán fenntartott színpadot ácsolt a politikai érdekei érvényesítésére. Most már biztos: A Bizottság, a Parlament és a Bíróság is csak az előadás díszlete, ahol függetlennek mondott színészek joginak hazudott szempontok alapján komoly politikai nyomást gyakorolnak a nekik nem tetszőkre.
A magyar és a lengyel kormány ezt már észrevette és egyre több politika erő van unió-szerte, amelyik észreveszi, hogy ő a statiszta ebben a színdarabban. A feladat egyértelmű: a színpadot nem át kell alakítani, hanem le kell bontani. Helyére pedig az őszinteségnek, a nyíltságnak, a valódi problémákkal való szembenézésnek kell lépnie. Az unió ugyanis nem egy színház és csak így élhet túl, ha ezt felismeri.
