A napokban J. P. Mauro pap-zeneszerző, az Alateia.org publicistája cikke nyomán egy szemle jelent meg a Magyar Kurír oldalán. Az írás számos ponton biztat arra, hogy ne üljünk némán a liturgikus cselekmények közben. Az aktív bekapcsolódásunk előrébb való, mint a kristálytiszta énekhangunk. Ezek alapján szinte mindegy lenne, hogy milyen zenei stílusban, milyen művészi megformáltsággal dicsérjük a szentmisén Istent? A cikk írója talán nem erre akarta buzdítani olvasóit.
J. P. Mauro atya eszmefuttatását elolvasva arra a következtetésre juthatnánk, hogy bárki, aki részt vesz a szentmisén, akármilyen hamis hangon énekel, ne maradjon csöndben. Bizonyára sokan megtapasztaltuk már, amikor éppen mellettünk az „ügyeletes Mari néni” teli torokból, ám meghatározhatatlan hangnemben zengi az Istent dicsérő énekeket. Vagy más irányból közelítve: alig mertünk akár csak egy vékonyka hangot kiereszteni a torkunkon, ha a közvetlen közelünkben valaki mint egy operaénekes süvöltötte le a fejünket.
Akár így, akár úgy, ilyenkor olcsó magyarázatokba kezdünk, amivel megindokoljuk passzív álláspontunkat. Mauro atya azonban éppen arra ösztönöz, hogy soha ne a másik ember rólunk alkotott véleményétől tegyük függővé, hogy énekkel dicsérjük Istent. Hiszen
amint elkezdünk „elnémulni”, a szívünk is elkezd bezárulni.
Olyan szép az Alateia.org oldalán megjelent cikkben a következő mondat: „A misén való éneklés nem a büszkeségünket kell hogy táplálja, hanem esélyt ad arra, hogy kitárjuk önmagunkat Krisztus előtt.” Ez a kijelentés a szépsége mellett még igaz is. Valljuk be önmagunk előtt, hogy amikor egyszer-egyszer rávettük magunkat, hogy bekapcsolódjunk az énekbe, a szívünk is megtelt szeretettel és Isten jelenlétének megtapasztalásával.
Nehéz azonban, hogy az istendicséret során
hirdetésa templomokban is „keresztényüldözés” folyik. Keresztény terrorizál keresztényt.
Egy-egy véleményező tekintet, fintor vagy fülbefogás azonnal „legyilkolja” a mellettünk álló testvért.
Személy szerint én hiszek abban, hogy ha egy közösség lelki ébredésnek indul, kitisztulnak az énekhangok, és megújult zenei nyelvezettel kezdik el ott dicsőíteni Istent. A dicsőítés egy keresztény közösség lelki-szellemi állapotának lakmusz papírja. A latin közmondás Szent Ágoston által idézett mondata eképpen hangzik: „qui bene cantat, bis orat”. Vagyis aki jól énekel, csak az imádkozik kétszeresen.
De miben áll ez a jól éneklés? Elsősorban abban, hogy meg akarom nyitni a szívemet Jézus Krisztus előtt, aki jelenvalóvá válik előttem a szentmise liturgiájában.
Engedélyt adok Istennek, hogy úgy szeressen engem, ahogyan vagyok.
És éppen ez a szeretet fog mindent helyére tenni az életemben. A hangomat is, amely ezt követően nem hamis, hanem igaz és tiszta lesz.
„Hogy sírtam himnuszaid és énekeid hallatán! Mélyen megindultam az édes hangoktól templomodban. Ezek a hangok behatoltak a fülembe és belecsöpögtették az igazságot a szívembe; jámbor érzelmek ébredtek bennem, folytak a könnyeim és jól éreztem magam.” – idézi az egyházatya Vallomások című művéből J.P. Mauro.
Ne suhanjunk el az idézet fölött, ízlelgessük egy kicsit! Hippó püspöke egészen világosan rámutat a dolgok sorrendjére.
Előbb kell befogadnunk az igazságot, és csak azután jönnek az érzelmek,
amelyek szükségesek ahhoz, hogy az énekünket megformálhassuk. Sok esetben elfelejtjük, vagy felcseréljük a dolgok egymásutániságát. Nem csoda, hogy hamis eredményeink születnek végül. Aki nem fogadja be az igazságot – akár tisztában van vele, hogy annak egyedül Isten a forrása, akár nem –, soha nem lesz képes jól énekelni Istennek.
Ennek az igazság-felismerésnek a része, hogy képes vagyok belátni magammal kapcsolatban, hogy éppen hol tartok a fejlődés útján. Az hamis megoldás lenne, hogy az énekelni (vagy hangszeren játszani) nem tudó testvért éppen a zenélésre-éneklésre buzdítanánk. Előbb abban kell őt segítenünk, hogy rá tudjon tekinteni az éppeni lelki állapotára. Képes legyen felismerni a fejlődés szükségességét. Máskülönben nem az őszinteség útján indulunk el, és csak hamis békességgel simogatjuk majd bele a testvérünket az adott, rekedt-megrekedt helyzetébe. Ezzel elítéljük őt, a „változtatni képtelenség” ketrecébe zárva. Elsődlegesen engedelmeskedni kell az igazságnak. Ha az érzelmek előznek meg mindent, végül minden felborul. Fontos tehát a sorrend.
Ám „akik befogadták az igazságot, azok Isten gyermekeivé lettek”. Szabad gyermekeivé, éppen az igazság miatt. Elkezdik énekelni az örök és mindig igaz dallamokat már itt a Földön, hogy aztán a mennyei kórusokkal egyesüljenek, és a haláluk után ugyanazt folytassák a Bárány trónja körül, az Ő vére által fehérre mosott ruhába öltözve, a győztesek csapatában.
„Az egyetemes Egyház zenei hagyománya fölbecsülhetelen értékű kincs. Minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik, leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális része.” A költészet és a sugalmazott zsoltárok gyakran hangszerekkel kísért éneklése már az Ószövetség liturgikus ünnepeihez szorosan kapcsolódott. Az Egyház folytatja és kibontakoztatja e hagyományt: „Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket, énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak” (Ef 5,19). „Aki énekel, kétszeresen imádkozik.” – olvashatjuk a Katolikus Egyház Katekizmusában (1156. pont), amelyet most már sokkal világosabban értünk. Van tehát min dolgoznunk.
Az eucharisztiában létrejön a tökéletes dicsőítés – Jézus miatt
A kiemelt kép forrása: Penyigei László
