„Legnagyobb kincsünk törékeny edényben van, ez az edény pedig a liturgia”

„Áldott vagy Örökkévaló, Istenünk; Te kormányozod a világot. Te választod szét a szentet a profántól, a fényt a sötétségtől, Izraelt a többi nemzettől, a hetedik napot a többi munkanaptól. Áldott vagy Örökkévaló. Te választod szét a szentet a profántól.”

A fenti idézettel vezette be Helmut Hoping atya a NEK teológiai szimpóziumán tartott utolsó előadását, melyben a szentről, az Egyház szakramentalitásáról beszélt.

Ahogy a zsidóság még a jerusálemi templom lerombolását követően is fenntartotta a szent és profán közti különbségtételt, úgy ez a különbségtétel az egyház liturgiáját is meghatározza mind a mai napig. 

A II. Vatikáni Zsinat a liturgiával kapcsolatban hangsúlyozza, hogy az olyan „kimagaslóan szent cselekmény, melynek hatékonyságát az Egyház semmi más cselekedete nem éri el sem jogcím, sem fokozat tekintetében”. A liturgiát, az Eucharisztia ünneplését az egész egyház élete csúcspontjának és forrásának tartják.

Az előadó rámutat: „Izraelben alapozódott meg a szentként megtapasztalt egy és egyetlen Istenbe vetett hit […] Az Istenre vonatkozó »Izrael Szentje« kifejezés különösen gyakori Izajás próféta könyvében, kétszer fordul elő Jeremiásnál és a Zsoltárokban. Az Izajás 6,3-ban leírt dicsőítésben a Szeráfok háromszor is Szentnek nevezik Istent. Az Újszövetség Jézust két helyen is »Isten Szentjének« nevezi.” 

Ezzel együtt fontos megjegyezni, hogy Jézus nem tartozott Lévi törzséhez, sem a jeruzsálemi templom papságához, Pál viszont már Krisztus papságáról beszél. Ez „Jézus kereszthalálának kultikus értelmezése nélkül nem lett volna lehetséges”

– magyarázza Hoping professzor. 

„Isten mindenkit megszentelt, aki egyesült Krisztussal a keresztség és a hit által, és szentségi életre hívja őket. Ezért azokat, akik Krisztushoz tartoznak »szentnek« nevezik”– közölte az előadó, majd hozzátette, hogy ebben az értelemben valljuk az egyházat szentnek, és nem azért, mert az mentes a bűnösöktől, hanem azért mert Krisztus megszentelte és megtisztította élete feláldozása által.

„Az Újszövetség nem helyezte hatályon kívül a Szentet, hanem felemelte a magasságbeli Úr imádásra méltó jelenlétébe”– közölte Hoping.

Mint fogalmaz: „Mivel a pásztori szolgálat a Szentírás szerint magában foglalja a pásztor életének feláldozását a nyájért, ez nem egyszerűen vezetési szolgálatot jelent [… ] Krisztus papságától eltekintve nincs többé független papság.”

A szent deszakralizálása

Helmut Hoping arra a teológiai harcra is rávilágított, melyet a szenttel kapcsolatban, a II. Vatikáni Zsinat idején vívtak, ugyanis felmerült az igény: deszakralizálják a liturgiát, hogy azt adaptálni lehessen a mindennapi élethez. Lehet és legyen is ünnepélyes, de ne legyen szent. „A Szent Eucharisztia helyett testvéri étkezést ünnepeljünk”– idézte Hoping Norbert Greinachert.

A protestánst teológiában ma is él a tézis, miszerint a szent és a profán közti különbségtétel már elavult a kereszténységben.

Hoping professzor felhívja a figyelmet, hogy a szentről szóló diskurzus nem a zsinaton indult, Bouyer bíboros ugyanis már ’62-ben kritizálta a teológiai szekularizmus gondolatát. David Torevell pedig a liturgiában domináló hétköznapi jelenlétét a misztérium elsatnyításának nevezi.

A szent liturgiában való részvétel feltételez egyfajta érzékenységet a jelek iránt, amelyekben olyan valóságot tapasztalunk meg, amely felülmúlja a pusztán világit”– hangsúlyozza Helmut Hoping atya.

Jel, amelyet nem veszünk észre

Az 1997-ben elhunyt Josef Pieper arra figyelmeztetett, hogy a nagyrészt világi kultúrában már nem működnek a szent szimbolikus tapasztalásai.

A dolgok ökonómiája dominál, amelyben a jelek tetszőleges jelentéssel bírnak. Ahol még megvannak a spirituális és vallásos tapasztalatok, aligha élik meg őket a Szent megtapasztalásaként”– fogalmazta meg Hoping, ugyanakkor hozzátette: Pieper megosztotta aggodalmait a II. Vatikáni Zsinaton meghatározó szerepet betöltő Ratzinger bíborossal is.

Előadása végén Helmut Hoping atya az egyház szentségéről beszélt:

„A II. Vatikáni Zsinat azért nevezi az Egyházat veluti sacramentum-nak, mert mint Krisztus teste, a tagjaival együtt látható jele a láthatatlan valóságnak, ami nem közönséges analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához hasonlít. Krisztusból kiindulva az Egyháznak belülről fakadó szentségi struktúrája van.”

Szent II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájában azt mondja, hogy az Egyház – mivel az Oltáriszentséget az utolsó vacsorán alapították – saját életét az Eucharisztiának köszönheti. Ezt XVI. Benedek pápa is többször megerősítette, de Ferenc pápa is kijelentette, hogy az Eucharisztiát szintén az Egyház életelvének tekinti, és benne látja „az Egyház lüktető szívét, amely újra és újra létrehozza és megerősíti azt.”

Helmut Hoping atya előadása legvégén kijelentette, hogy az Eucharisztia a legértékesebb kincs az Egyház birtokában; olyan kincs, amely törékeny edényben van, és ez az edény a liturgia formája.

A liturgia deszakralizációja iránti igény, ahogyan azt a Zsinat után felvetették, részben végzetes következményekkel járt a szentségi gondolkodás minden veszteségén túl, valamint néhány helyi egyházban nem ritkán elterjedt az ünnepelt liturgia formátlansága. Ha azt szeretnénk, hogy az Egyház liturgiája a jövőben is megmaradjon, akkor továbbra is szent eseménynek kell elismeri azt szigorú formai keretek között.”

 

A Vasarnap.hu Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszussal kapcsolatos hírei itt érhetők el.

„Ez a folyamat Isten ereje az erőszak átalakítására”

Kiemelt képünk forrása: Vasarnap.hu/Szennyes Krisztián

Iratkozzon fel hírlevelünkre!