Amikor Superman pelenkázni kezd

Jelenet a Superman és Lois című filmsorozatból.

Új sorozattal jelentkezett az ordenáré LMBTQ+ propagandája miatt már százszor lehúzott HBO, most viszont tettek egy kicsit a mérleg másik serpenyőjébe is.

Rákattintottam, na. Rákattintottam, mert rá volt írva: Superman. Ennyi gyarlóság bocsáttassék meg nekem. Viszont egészen más jött szembe, mint amit vártam.

A Superman és Lois ott veszi fel a történetszálat, ahol minden más képregény-adaptáció már rég lerakta. Clark Kent és Lois Lane már nem csak romantikusan évődnek a vásznon, hanem házasok, legalább 15 éve, és két kamasz fiúval a nyakukon próbálják egyben tartani a karriert, családot – a szokásos.

És épp itt ütött belém a ménkű. Hát végre már valami szokásos, valami klasszikus, valami, ami a hétköznapiságról szól. Nem kell ide állandóan az extravagancia.

Annyira jó végre olyat nézni, hogy egy férfi és egy nő a házasságukat és gyermekeikkel való kapcsolataikat tudatosan ápolják, leköltöznek vidékre, hogy végérvényesen kiszakadjanak a nagyvárosi pörgésből, ami a halálba vitte mindannyiukat – vagy legalábbis belátták, hogy a család bizony megsínylené a metropoliszi hajtást.

Igen benne van Superman is, atomgyors repülés kívülhordott alsógatyában, meg minden, ami kell, de ez sem csupán a kötelező, szükséges töltelék. A „supermanség” minden aspektusa megtelik a hétköznapiság drámájával. Elmondják, ne mondják, mikor mondják, hogyan mondják el a srácoknak, hogy apa „nem normális”? Hogyan birkózik meg a – szó teljes értelmében véve – hivatásosan világmegmentő apuka, hogy az egyik gyerekét rommá szívatják az iskolában. Etikus vagy nem etikus, bizalmatlanság, vagy szelíd féltés csupán a világ másik feléről is olykor a család dolgai után „hallgatózni”?

A filmben egyébként meglepően magas érzelmi intelligenciával tudnak a szereplők a konfliktusokban jelen lenni. Ez is egy olyan tényező, amely ritkán jellemző a Hollywoodból futószalagon kicsusszanó karakterekre, főleg egy „szuperhősös” film esetén.

A sztori tényleg rengeteg olyan kérdésbe beleáll, ami a képregényfilmekből ez idáig kimaradt: mi történik egy szuperhőssel, amikor minden szupergonosznak már lehúzták a rolót? Kiderül, hogy semmilyen szupererő nem ment fel a családfői kötelességek édes terhe alól.

Kétségtelen, hogy a Superman és Lois nem az a film, amitől úgy megfordul a világ a tengelye körül háromszor, de olyan jó, hogy egy ennyire normális, jólesően hétköznapi témákat kivételesen képes bevállalni.

És éppen ebben rejlik a film ereje. Hogy normális. Direkt nem azt írom: „átlagos” vagy „általános”. Mert szomorúan be kell látnom, hogy ami ma általánosnak számít – a szétesett családok, a rossz kommunikáció, az alulkultivált érzelmi intelligencia –, az messze nem a normális.

Varga Gergő Zoltán

Szerzőnk további cikkeit ide kattintva olvashatják.

Megpróbáltunk leesni a Föld széléről, de Orbán miatt nem sikerült

Ez a babérkoszorú maximum a gulyásba lesz jó

Modern Taigetosz a legszeretőbb közösség zászlaja alatt

 

Kiemelt képünk forrása: Superman and Lois/HBOGO (képernyőkép)

Iratkozzon fel hírlevelünkre!