Jézus Krisztus mennybemeneteléről

A feltámadt Jézus szobra számunkra is jel, hogy Atyánknak szólíthatjuk Istent a mennyben

A napokban a Katolikus Egyház a mennybemenetel eseményét ünnepli. Egyszerűen kifejezve azt, hogy Jézus a halálból való feltámadása után még negyven napig megjelent az apostolainak, tanítványainak, majd azután látványosan az Égbe emelkedett. Nem jellemző Jézusra az, hogy a feltűnésért cselekszik; Ő nem keresi az emberek csodálatát. Ebben az eseményben mégis fontosnak tartotta, hogy látványosan „záruljon” földi jelenléte.

Joggal merülne fel a kérdés: vajon, miért volt ez most fontos? Mit szeretett volna vele tudomásunkra hozni? Érdemes lehet megszívlelni ennek a történelmi és transzcendens eseménynek a mondanivalóját!

Krisztus kereszthalála és feltámadása az Atyához való hazatérése. Tulajdonképpen kilépés ebből a világból és átlépés Isten világába. Az utolsó vacsorán ezt úgy fejezi ki, hogy részesedés abban a dicsőségben, amelyben része volt már, mielőtt a világba jött. Ezzel kifejezésre juttatja a saját preegzisztenciáját, vagyis azt, hogy már a megtestesülése előtt létezett. Annak ellenére, hogy kedves mese (és sokan vallják is), hogy az embernek valamilyenképpen van léte a foganása előtt (mondjuk angyalkaként), ez mégis csak egy képzelgés: minden realitást nélkülöz.

Ellenben Jézus nem csupán ember, hanem teljesen Isten is, így számára nem meglepő, hogy már az övé volt az a dicsőség, amelybe most visszatér. Ezért mondja a Biblia azt, hogy „kiüresítette önmagát” ahhoz, hogy emberré lehessen. Azzal, hogy e világi természetet vett magára, már elkezdte ennek a világnak a megszentelését és a helyreállítását.

Tulajdonképpen mi abban hiszünk, hogy ennek a folyamatnak a bevégzése a mennybemenetel, akképpen, hogy az Ő fölemelkedése által már valahol a mi világunk is elérte a célját: az Istenhez való megérkezését. Valaki már ott van a Mennyben a mi világunkból.

Ám ha Krisztus a feltámadása után visszatért az Atyához, akkor mi történik a mennybemenetelkor? Az apostoloknak megadatott egy átmeneti időszak, amikor Jézus már nincs ebben a világban, mégis megjelenik nekik, velük étkezik, beszélget, hatalmat ad, kifejezi szeretetét.

Most először is ennek az időnek a lezárását fejezi ki azzal, hogy látványossá teszi a felemelkedését. Lezárult a messiási korszak, most az Egyház ideje kezdődik. Ebben a korszakban pedig jelen van elsősorban a megszentelés művében, de az Egyház minden cselekedetében is, és a pünkösdi csodától kezdődően a Szentlélek maga is. Tulajdonképpen a teljes Szentháromság lép be a világunkba, és kezdi szorosabbra fűzni velünk a kapcsolatát, hogy a világunk történelme is beteljesülhessen. A kinyilatkoztatás folyamata lezárult, Isten mindent közölt magáról, ami nekünk fontos. Ezért ér véget a Szentírás az apostolok halálával.

Még sok minden más is történik, de lehetetlen lenne ezt röviden összefoglalni: az apostolok és Jézus kapcsolatának mélysége is feltárul – már „magukra hagyhatja” őket, hiszen megvan az a mélységes bizalom, amely képes elviselni a „távolságot”. Az apostolok átélik a kiszolgáltatottságukat, hogy így még inkább várják a Szentlélek megerősítését. A Szeretet teret nyit az embernek, hogy ő is tegyen hozzá a megszentelés művéhez. 

Amit mindenképpen jó megértenünk: ez az ünnep arról is szól, hogy Isten nem akar minket a gyermeki állapotunkban tartani, hanem meghív arra, hogy felnőtt, érett személyiséggel keressük a Vele való kapcsolatot.

Hatalmat ad, amivel minden embernek átadhatjuk az Ő kinyilatkoztatott titkát. Most már felnőttként kell viszonyulnunk a hitünkhöz, nem csupán gyermeki lelkesedéssel! Van már feladatunk, felelősségünk az igazság keresése és a felismert igazság életté váltása szempontjából. Szent Pál figyelmeztetése az athéniek számára így már nekünk is szól: „Az Isten eddig szemet hunyt a tudatlanság kora felett, de most tudomására hozza az embereknek, hogy mindenütt meg kell térnie mindenkinek.” (ApCsel 17,30)

 

Molnár Miklós

A szerző további írásai ide kattintva olvashatók.

A Feltámadásról