A legsötétebb poklokat megjárt egykori kábítószerfüggő ma drogosokat segít

Alkoholista szülők, mélyszegénység, számkivetettség, lopások, börtön, hajléktalanság – ez volt Bajcsi Norbert egykori élete. Az óemberé. Aki – azt mondja – egy nap meghalt, és megszületett helyette az új, Krisztus megváltó erejével. Egykor rajta segítettek érte nyúló keresztények, ma ő segít másokon. Aktív szerfüggők mellett önkénteskedik, drogprevenciós előadásokat tart fiataloknak, és egyházi közösségek előtt vallja meg hitét.

Bajcsi Norbert

Bajcsi Norbert drogprevenciós előadás Gyöngyösön. (Fotó: Bajcsi Norbert)

– Milyen volt a gyerekkorod?

– Egyke vagyok, Székesfehérváron születtem. Édesapám masszív alkoholista. Egész gyerekkoromban állandó és egyre durvább veszekedések, verekedések zajlottak otthon. Havonta, kéthavonta jöttek hozzánk a rendőrök vagy a mentők. Nagyon sokszor kellett menekülnünk az édesanyámmal a szomszédokhoz. Persze mindezt próbálták titokban tartani a rokonság előtt. Másnap mindig úgy tettek, mintha mi sem történt volna.

– Milyen hatással volt ez rád?

– Nagyon zárkózottá váltam. Megtiltották, hogy bárkinek beszéljek erről. Óriási szégyenérzet is volt bennem miattuk. Apám sokszor jött értem részegen az iskolába, emiatt gyakran csúfoltak. A szégyenérzetet csak fokozta, hogy mélyszegénységben éltünk, szakadt ruhákban, lyukas cipőkben jártam. Gyakran kiközösítettek. Az egész alsótagozat erről szólt. Akkor még jó tanuló voltam, mert az osztálytársaimmal nem játszottam, így maradt a tanulás. Felső tagozatban aztán ez megváltozott. Édesanyám elhagyta apámat, mert akkorra már nagyon elfajultak a dolgok. Megesett, hogy apám betörte anyám orrát, anyám meg édesapám fejét.

– Nem volt senki, akivel erről beszélhettél volna? Egy tanár, egy idősebb barát, a nagyszülők..

– Bár mindenki sejtette körülöttem, hogy valami nincs rendben, senkinek nem mertem őszintén elmondani, mi van a lelkem legmélyén. Nem is nagyon kérdeztek rá. Én pedig féltem, hogy ha kiderül, annak következményei lesznek. És persze szégyelltem is.

– Téged is bántottak a szüleid?

– Engem egyszer vert csak meg apám. Édesanyám soha. Mindketten a másiktól védtek. Amikor elváltak, azt hittem, minden jóra fordul, és végre boldogok lehetünk, de néhány hónap leforgása alatt még tragikusabbra fordult a helyzetünk. Lett egy nevelőapám, aki sokkal brutálisabb volt az édesapámnál.

Egy alkoholista, gyógyszerfüggő, agresszív, börtönviselt férfi. Soha semmilyen normális kapcsolatot nem tudtam kialakítani vele.

Anyámmal máig együtt élnek. Mellette édesanyám is inni kezdett. Fizikailag engem nem bántott, de folyamatosan azt hajtogatta, hogy minek lakom még otthon, mit keresek ott. Édesanyámat viszont annál brutálisabban bántotta. Ennek sokszor voltam szemtanúja. A nevelőapám többször eltörte az orrát, az állát, a kezét, kiverte a fogait…

– Ekkor kezdtek romlani a tanulmányi eredményeid?

– Igen, mert otthon sosem tudtam tanulni az állandó veszekedések miatt. Érzelmileg borzalmasan nehezen éltem meg, még rosszabbul, mint korábban, hisz már azt kellett végignéznem, ahogy egy számomra teljesen idegen ember üti az anyámat. Emiatt folyton menekültem otthonról. Inkább lementem a térre, csak ne kelljen velük maradnom. Mindig én értem haza utoljára a játszótérről. Nem csináltam meg a házi feladatokat. Akartam tartozni valahová, már nem tűrtem a kiközösítést.

Mivel a tanulmányaimmal vagy a jó magaviseletemmel nem tudtam kitűnni a többiek közül, elkezdtem inkább rossz lenni.

Azt gondoltam, akkor minden könnyebb lesz. Így ment ez egészen nyolcadikig. Felvettek szakmunkásképzőbe, de csak fél évig jártam. Borzalmas volt a magaviseletem, és sokszor be se jártam az iskolába.

– És akkor jöttek a drogok…

– Azt az időt, amit iskolában kellett volna töltenem, máshol kellett elütnöm, mert otthon nem akartam maradni. Egy lakótelepi bandához csapódtam. Csupa idősebb srácból állt, felnéztem rájuk. Mindig jókedvűnek, vidámnak tűntek. Ők akkor már drogfogyasztók voltak. Azt éreztem, hogy ők az igazi barátaim.

– Velük fogyasztottál először drogot?

– Megkínáltak fűvel. Volt bennem egyfajta félelem, de sokkal erősebb volt az a vágy, hogy közéjük tartozzam. Az első fogyasztás után azt éreztem, hogy összetartozunk, hogy vannak közös titkaink. Ők váltak a családommá. Nem volt különösebb hatással rám a marihuána, viszont bátorságot adott a többi drog kipróbálásához. Akkor voltak divatosak a diszkódrogok: speed, extasy, LSD… Mindet sorra kipróbáltam. Akkor éreztem először boldognak magam. Ma már tudom, hogy ez illúzió volt, de a lelki fájdalmaira gyógyírként hatott. Magabiztosabb lettem tőle. Azt éreztem, a drogok betöltik a bennem rejlő hatalmas űrt.

– Honnan volt pénzed a drogokra?

– Otthon sosem kaptam, nagyon szegények voltunk. Kisebb stikliket követtünk el. Apró bolti lopásokkal szereztünk pénzt. Például ha elloptunk egy üveg whiskey-t, azt becserélhettük a dílernél drogra. Ebből kialakul egy életforma.

Elmentünk pénzt szerezni, beanyagoztunk, aztán másnap kezdődött ugyanez elölről.

Jól éreztük magunkat. Összetartónak tűnt a baráti társaság. Viszont egyre több pénz kellett. Eleinte csak hétvégén anyagoztunk a diszkóban, utána már hét közepén is, aztán szinte minden nap. Alkoholt sosem ittam, mert meggyűlöltem a gyerekkori tragédiák miatt.

– Ha több pénz kellett, gondolom, egyre komolyabb bűncselekményekre volt szükség.

– Igen, és többször el is kaptak a rendőrök. Előfordult, hogy megvertek, de aztán elengedtek. Máskor bevittek az őrsre, és anyámat hívták, hogy jöjjön értem, mert még kiskorú voltam. 17 évesen beszálltam egy ékszerbolti betörésbe. Pár nap múlva megtaláltak minket, akkor bekerültem a fiatalkorúak börtönébe.

– Féltél?

– Akkor éreztem először azt, hogy ez most más, jó ideig nem engednek ki. Ez nyomasztó volt, de igazán attól féltem, hogy olyan lesz bent, mint a filmekben. Később kiderült, hogy annál néha még keményebb is tud lenni… Plusz bent jöttem rá, hogy mennyire hiányzik az anyag. Ott éreztem először elvonási tüneteket. Akkor még nem fizikait, csak pszichéset. Ezért rászoktam a gyógyszerekre.

– Hogyan jutottál hozzá?

– Tudták, hogy drogos vagyok, így ha kértem valamilyen gyógyszert, megkaptam.

– Mennyi időt voltál bent?

– Egy évet és négy hónapot kellett letöltenem.

– Bent bántottak?

– Előfordultak verekedések, persze. Több erőszakos cselekedetnek voltam a szemtanúja vagy az elszenvedője. De engem ez nem annyira rettentett meg, mint sok más benti társamat. Én ugyanis ezt láttam egész gyerekkoromban.

– Nem is viselt meg annyira az egész?

– A srácokat nézve rádöbbentem, hogy mindegyikük mögött ugyanolyan tragédiák állnak, mint mögöttem. Rossz szülők, anyagozás… Azt gondoltam, hogy sajnos valójában jó helyen vagyok, hisz bűnös vagyok én is, bármilyen volt a gyerekkorom, megérdemlem a büntetést. Sokkal rosszabb emberként jöttem ki, mint ahogy bementem, mert egész nap csak borzalmas dolgokról, bűncselekményekről beszéltünk, abban éltünk.

– Mi történt a szabadulásod után? Nem akartál leállni a drogokkal?

– Már aznap szívtam, ahogy kiengedtek. Minden más lett. Csalódtam a „barátaimban”, hisz nem érdeklődtek felőlem, amíg bent voltam, nem látogattak meg. Akkor már tudtam, hogy mind érdekbarátság volt. Ők egyébként akkorra már sokkal rosszabb állapotban voltak, mint én, aki másfél évig nem fogyasztottam drogokat. Elkezdte őket felemészteni a kábítószer.

Újra rendszeresen anyagozni kezdtem. Pedig nem éreztem már jól magam tőle.

Lett egy párkapcsolatom, de az is romboló volt, együtt kábítószereztünk. Aztán ment minden a régi kerékvágásban. Azon voltam, hogy megszerezzem az anyagra valót, más nem érdekelt. Többször elkaptak, de mindig akadt valami jó ügyvéd, aki kihozott. Végül újra börtönbe kerültem, akkor már nagykorúként, három évre. Itt már bent is tudtam anyagozni.

– Hogyan jutottál hozzá?

–Mindig valahogy becsempészték nekem. Például a kolbászba beletették úgy, hogy a közepébe beledugtak egy hosszú szívószálat, és abba töltötték a kábítószert. Ellenőrzésnél a gép nem mutatta ki. De hiába jutottam hozzá akár a drogokhoz, akár a gyógyszerekhez, már nem okozott boldogságot.

Megtörtem. Átértékeltem az egészet, azt éreztem, hogy nem akarom már ezt csinálni.

És tudtam, ha kimegyek, és újra felveszem a régi haverokkal a kapcsolatot, ha folytatom ezt az életvitelt, akkor ebből már nem lesz menekvés, az egész életem arról szól majd, hogy ki-be járok a börtönökbe. Addigra sokakban csalódtam már. Amikor kéthetente látogatás volt a börtönben, hozzám sokszor senki nem jött, hiába vártam. Ez borzalmas érzés volt.

– Sikerült új életet kezdeni szabadulás után?

– Isten hatalmas lehetőséget küldött nekem. Megismertem egy lányt, aki később a feleségem lett. Olyan anyagai körülmények közé kerültem, amiről korábban álmodni sem mertem. Az édesapjának saját bányája, versenylovai voltak. Hirtelen általuk én is milliomos lettem. Elmentem dolgozni, de nem is lett volna rá szükség, csak akartam, hogy lássák, képes vagyok rá. Próbáltam leállni az anyaggal is.

– Tudtak a múltadról?

– Nem rögtön mondtam el neki, hanem később, apránként, amikor már erős volt a lánnyal a kapcsolatunk. Bíztak benne, hogy megváltoztam, de azért ha bármi probléma akadt, azonnal fejemre olvasták a múltamat.

– Milyen irányba vitt a hirtelen öledbe csöppent jólét?

– Először azt gondoltam, hogy megszűnt minden problémám. Nem voltak sem lakhatási, sem anyagi gondjaim. Először boldognak éreztem magam, de mégsem elégített ki, hiányzott a drog. Egyre üresebbnek éreztem magam. És a múltam is nyomasztott. Közben elkezdtem inni, nehogy újra anyagozzam. Abban viszont nem tudtam, hol a határ. A végén már minden nap a pohár után nyúltam.

– A feleséged mit szólt ehhez?

– Inkább elnézte azt, hogy iszom, csak hogy a drogokhoz ne nyúljak. De ha összevesztünk, elmentem otthonról, és újra anyagoztam. Aztán ráment a házasságom. Elhagyott. De rám hagyott egy lakást, teljesen berendezve. A válás lelkileg rettentően megviselt. Azt éreztem, hogy életem lehetőségét szúrtam el. Akkor voltam a legmélyebben életemben.

Lassú öngyilkosságba kezdtem. Mindennap anyagoztam, egyedül, otthon. Aztán mindent eladtam, végül a lakást is. Az utcára kerültem. Lépcsőházakban, drogtanyákon, feltört házakban aludtam.

Többször öngyilkosságot kíséreltem meg. A dizájnerdrogoktól tévképzeteim voltak. Egyszer éjjel beállítottam a rendőrségre, hogy itt vagyok, nem kell tovább keresniük, pedig valójában nem is kerestek. Akkor bevittek a zártosztályra. Amikor onnan kiengedtek, minden kezdődött elölről. Végül én magam mentem vissza a zártosztályra, és kértem, hogy segítsenek. 5 hétig ott voltam, aztán újra az utcán. Mikor újra vissza akartam menni, már nem vettek vissza. Becsukták előttem a nagy vasajtót, és kizártak.

– Mit éreztél akkor?

– Lepergett előttem az életem, és akkor döbbentem rá, hogy hová jutottam, ha már egy ilyen helyre sem vesznek fel, már ide se vagyok jó. Akkor kijött egy hölgy, a kezembe adott egy címet azzal, hogy keressem fel őket, segíteni fognak. Ez volt a székesfehérvári Egészségdokk Alapítvány. Megkerestem őket. Legnagyobb megdöbbenésemre egy olyan srác dolgozott ott, akivel valamikor együtt anyagoztunk. Ő is volt utcán, börtönben. De akkor már 5 éve tiszta volt.

Ráckeresztúrra küldtek rehabilitációra. Amikor leszálltam a vonatról, ott várt a sofőr, aki átölelt, ahogy a rehabilitáción gyógyuló társaim is.

Azt hittem, olyan lesz, mint a börtönben, de messze nem. Hihetetlen nagy szeretettel fogadtak, támogattak. Nekik köszönhetem, hogy nem adtam fel, pedig hatalmas szenvedéssel járt a leszokás.

– Itt jött a hit az életedbe?

– A rehab előtt is volt valamiféle hitem, de az önző hit volt. Akkor szólítottam csak meg Istent, ha bajban voltam. Hittem, hogy van Isten, de inkább féltem tőle. Mindig azon rettegtem, hogy csak pokolba ne kerüljek, miközben már rég megteremtettem magamnak a poklot a saját életemben. A rehabon voltak már istentiszteletek, bibliaórák, ahova eljöttek egykori drogos srácok. Az ő történeteik sok erőt adtak. Azt láttam, hogy azoknak boldog a tekintetük, akik hisznek Istenben. Egyszer kaptam egy mentori feladatot: mindenkinek meg kellett bocsátani. Sorra vettem azokat, akik bántottak. Legutoljára magamat hagytam. Egyedül magamnak nem tudtam megbocsátani. A lelkész azt mondta, hogy

ha valóban hiszem Istent, akkor azt is el kell hinnem, hogy egy pillanat alatt megbocsátja az összes bűnömet, ha igaz szívből megbánom. Akkor sokat kezdtem imádkozni, de már nem kértem, hanem hálát adtam.

Egyre több dologért tudtam hálát adni, és ezáltal bent a rehabon is egyre szebbek lettek a napjaim. Rájöttem, nem én voltam az erős, amikor életben maradtam az utcán vagy a börtönben. Isten volt ott mellettem. Akkor éreztem meg igazán, hogy ő létezik, itt van bennem. Meghalt az óember, aki voltam, és megszületett az új. A Válaszút Misszióhoz kerültem utána, ahol olcsón bérelhettem szobát. Két évet töltöttem ott, közben elhelyezkedtem az építőiparban.

Bajcsi Norbert

Ma már az egykori drogfüggő mutat kiutat másoknak. (Fotó: Bajcsi Norbert)

– Ma pedig már te segítesz másokon…

– Legalább heti egy nap önkéntes munkát vállalok a Válaszút Missziónál. Aktív anyagosokkal foglalkozunk. Próbáljuk őket is a rehab felé terelni. Iskolai drogprevenciókat is tartok. Gyülekezetbe is járok, ott ismertem meg a menyasszonyomat. Ma már egyházközösségekbe is elhívnak bizonyságot tenni a hitemről. Idén megjelenik az önéletrajzi könyvem, és ha a járványhelyzet engedi,

bemutatjuk az életemről készült monodrámát, drogprevenciós célzattal.

Bajcsi Norbert

Iskolai előadáson. (Fotó: Bajcsi Norbert)

– Hogy látod az önkéntes munkád során, mennyire veszélyezteti a mai fiatalokat a drog?

– Nagyon! Már csak azért is, mert sokkal könnyebben hozzájutnak. Mi anno alvilági, bűnöző dílerektől szereztük be a kábítószert, ők pár kattintással megrendelhetik az interneten, és a postás házhoz szállítja. Ráadásul a dizájnerdrogok sokkal veszélyesebbek. Még a szakemberek sem tudják megmondani, mik a hosszú távú hatásaik. Nagyon elterjedt körükben a számítógép- és a szerencsejáték-függőség is. Ezek is ugyanúgy tönkre tudják tenni az embert, mint bármilyen más függőség. Nem szabad elengednünk a kezüket!

Jézus is hajléktalannak született

A rabszolgakereskedelem nem a múlté – a prostitúcióban is testet öltött

Valóra vált rémálom: amikor nem jön haza a gyerek…

(Kiemelt képünk illusztráció, forrás: Unsplash)