Jézus is hajléktalannak született

Még ma is óriási a szakadék a többségi társadalom és az utcán élők között. Sokan nem értik, miért nem állnak talpra, és kezdenek el dolgozni, mint bárki más. Pedig, gondoljunk csak bele: mi motiválna minket, ha szinte egyik napról a másikra elveszítenénk a családunkat, az otthonunkat, és a hit mint legfőbb kapaszkodó se lenne segítségünkre? Az Új Fészek Egyesület istenhitet és ezzel új erőt igyekszik adni az utcán élőknek. Elsősorban azzal, hogy senkit nem akarnak megváltoztatni. Azt vallják: ez nem az ő dolguk, Isten úgyis mindenkit formál, aki imádkozik. A közösség három tagjával beszélgettünk, Dánics Izabella elnökkel, Michels Antal józsefvárosi plébánossal és Palcsó József Attilával, aki 10 éve hajléktalan.

– Mire utal az egyesület nevében az „Új Fészek”? Új otthont építeni, vagy otthonra találni a közösségben, esetleg otthont találni a hitben?

Izabella: Mindenkinek megadjuk ebben a szabadságot: ha köztünk talál lelki otthonra, annak is örülünk, ha új családot alapít, akkor is sikert értünk el, és reményeink szerint Istent is mind jobban megismerjük, és közösen építjük a kapcsolatunkat VELE. Mindenkinek volt egy korábbi élete, mielőtt a hajléktalan-ellátásba került. Volt életük, munkájuk, családjuk, barátaik, többen biztos egzisztenciával rendelkeztek. És bár valami történt velük, ezek a készségek, képességek megmaradtak, képesek új fészket rakni. Azért is választottuk ezt a nevet, mert egy francia közösségből, a Fészekből gyökerezik a mi egyesületünk, melyet Csapó Emma alapított Kiút Veled névvel. Ezt gondoltuk tovább névválasztáskor. Emmának nagyon sokat köszönhetünk, szeretnénk továbbvinni az ő szellemiséget.

– Hogyan kezdődött a hajléktalanok pasztorációja?

Izabella: Egy nagy budapesti átmeneti szálláson dolgoztunk néhányan mint mentálhigiénés szakemberek. Ott fogalmazódott meg bennünk, hogy másként és többet szeretnénk adni az ott lakóknak. Az emberi kapcsolatokkal, a közösségépítéssel, a lélektannal szeretnénk foglalkozni, de ezek mellett a hit és az örök remény felé is szeretnénk őket terelgetni. 2017 márciusában tartottuk az első lelkigyakorlatunkat Óbudán, a Szűz Mária Társasága lelkigyakorlatos házában. Hajléktalanok, segítők, érdeklődők voltunk együtt péntektől vasárnapig. Sokaktól azt kaptuk: ezt így nem lehet csinálni, hogyan ehetünk velük közös étkészlettel, egy légtérben. Ők ugyanis

a szállókon műanyag tányérokban kapják az ételeket, akinek van saját felszerelése, az főzhet magának, vagy konzervdobozból esznek. Ebből is látszik, milyen komoly határ húzódik a társadalom és a hajléktalanok között.

Nekünk viszont pont az volt a szándékunk, hogy mindenben közösségben legyünk velük. Egy év múlva, 2018-ban vettük át a Kiút Veled Egyesületet, ebből született az Új Fészek. Így élünk azóta pályázatokból, adományokból, egy százalékokból.

Új Fészek Egyesület

A megbecsülés egy fontos formája: terített asztallal várják a hajléktalanokat, és együtt ülnek le velük enni. (Fotó: Új Fészek Egyesület)

– Milyen foglalkozásokat tartanak a hajléktalanoknak, és milyen gyakran találkoznak velük?

Izabella: Először félévente, majd havonta, utána kéthetente találkoztunk, most pedig már hetente összejövünk. Minden csütörtökön találkozunk, igyekszünk testi, lelki és szociális téren is közösen fejlődni. Korábban a Szent Rita plébánia adott otthont a közösségnek. Egy ideje már a Józsefvárosi Plébánián tarthatjuk a közösségi alkalmakat, ahová Tóni atya nagy szeretettel befogadott minket. Egy-egy alkalommal 20-30 ember gyűlik össze. A célunk valójában az, hogy hidat képezzünk a többségi társadalom és a peremvidék között. A Covid-időszakot kivéve együtt eszünk a szépen terített asztalnál. Énekelünk, dicsőítünk, elmélkedünk, játszunk, kirándulunk.

Új Fészek Egyesület

Levendulaosztás a szalonnasütés után – jobb oldalon Dánics Izabella. (Fotó: Új Fészek Egyesület)

Antal atya: Öt évet töltöttem Kárpátalján misszióban. Ott ismertem meg Izabellát. Korábban Zugligetben szolgáltam Kozma Imre atya mellett, így jól ismertem a hajléktalanokat. Amikor ide kerültem, minden vasárnap délután három órakor celebráltak hajléktalanmisét, amit Teréz Anya Nővérei szerveztek. Én ezt megörököltem, és nagy örömmel vittem tovább. A pandémia miatt ezt meg kellett szüntetni, most a nővéreknél, a Tömő utcában tartjuk a szentmiséket. Többen közülük megkeresztelkednek, elsőáldoztak, bérmálkoztak. A Tömő utcából is járnak néhányan át ide a csütörtöki találkozóinkra. Van igény bennük a lelki útra.

Új Fészek Egyesület

Sosem késő Isten útjára lépni – megtért fedél nélküli férfit keresztel Antal atya. (Fotó: Új Fészek Egyesület)

– Sikerül némelyeket visszavezetni a családjához?

Antal atya: Volt rá precedens, hogy valaki megbékélt a családjával, és visszament hozzájuk. Nagyon sokaknak ugyanis van családja, de összevesztek vagy elváltak. Sokszor csak bocsánatot kellene kérni, és kopogtatni az ajtajukon. Az ilyen sikertörténet azonban olyan ritka, mint a fehér holló.

– Hogyan szólítják meg őket?

Izabella: Sokszor hozzák egymást, szinte semmit nem kell tennünk azért, hogy jöjjenek. Jól érzik itt magukat, hisz mi nem akarunk senkit megváltoztatni. Ezt nem nekünk kell megtennünk, hiszen Isten mindenkit formál, ha imádkozunk.

Úgy próbáljuk Isten szeretetét átadni, hogy azt közvetítjük feléjük: úgy vagy jó, ahogy vagy.

Ha van egy ilyen elfogadó, feltétel nélküli szeretetre alapuló, megtartó kapcsolat – ami egyébként a mentálhigiéné alapja is –, akkor nyitnak, és jelzik, ha kérik a segítségünket. Arra helyezzük a hangsúlyt, hogy itt nincs alá-fölé rendelt viszony, abszolút a partnerkapcsolatban hiszünk.

József: Amikor először eljöttem a közösségbe, gyökeresen megváltozott valami. Azt éreztem, hogy nekem ez jó, nekem ez kell ahhoz, hogy tisztábban lássak. Egy hajléktalannak is szüksége van a lelki békére. Itt kimondhatjuk, amit másnak nem merünk. Itt, ha sírnunk kell, sírhatunk, ha nevetni szeretnénk, nevethetünk.

– Először a közösség szeretete fogta meg, és az hozta magával az istenhitet, vagy már hívő emberként érkezett ide?

József: Először a közösség volt rám hatással, aztán jött Isten. Kezembe adták a Bibliát, és amikor olvasni kezdtem, lassan minden olyan dolog összeállt a fejemben, amiről korábban beszéltek nekem. Ez a közösség szuper. Itt mindenki az, ami akar lenni. Senki senkit nem kér számon. Egységet alkotunk. Akkor kezdett megváltozni az életem, amikor beléptem ide. Bár azóta is hajléktalan vagyok, ma már másképp fogom fel ezt az állapotot. Itt vannak olyan segítők, akik nyúlnak értem. Ez a nem mindegy! Aki elhagyja magát, az meghalt. Van, akinek kezet nyújtanak, de nem fogadja el, ahogy Istent sem. Ők „halottak”. Aki igent mond, életben marad.

Új Fészek Egyesület

A közösség megtartó ereje. (Fotó: Új Fészek Egyesület)

Antal atya: Amellett, hogy a hitet átadjuk, igyekszünk figyelni egyénileg is arra, kinek mire van igénye. Józsi például két testvérét veszítette el a közelmúltban, amit megosztott a közösséggel. Együtt imádkoztunk érte és az elhunyt testvéreiért.

Izabella: Ők is rengeteget adnak nekünk. Én pont ugyanannyit kapok vissza, mint amennyit adok nekik. Ugyanannyira várom a csütörtököket, mint ők. Ez a közösség az én hitemet is megtartja, és építi az emberségemet.

József: Milyen szép lenne, ha minden nap csütörtök lenne! De ha az ember nagyon várja a csütörtököt, akkor valójában már a hétfő is csütörtök!

Új Fészek Egyesület

Józsefet az együtt töltött csütörtökök éltetik. (Fotó: Új Fészek Egyesület)

– Amikor először mesélt a többieknek az Új Fészekről, nem félt, hogy kinevetik?

József: Számítottam rá, és ki is nevettek. Azt mondták, hogy hagyjam őket békén, inkább nézik a meccset. De azért meséltem nekik Róla.

– Emlékszik arra a pillanatra, amikor először volt istenélménye?

József: Egészen pontosan. Egy lelkigyakorlaton voltunk itt. Az volt az egyik feladat, hogy keressünk egy követ, amit a szombati szentmisén odateszünk Isten elé. Az jelképezte a terheinket, a bűneinket, amit jelképesen átadtunk Istennek. Olyan érzés volt, mintha egy rákos sejttől szabadultam volna meg. Aztán meggyújtottunk egy gyertyát, ami Isten megbocsátását szimbolizálta. Akkor nagyon közel éreztem Őt magamhoz.

Izabella: Ezzel is azt szerettük volna nekik üzenni: bármilyen is vagy, Isten szeret és elfogad téged. Nem tudsz olyat tenni, amivel elveszítheted az ő szeretetét.

Új Fészek

„Bármilyen is vagy, Isten szeret és elfogad téged” – a bűnök jelképes elégetése. (Fotó: Új Fészek Egyesület)

– Ha van egy ilyen remek lehetőség, egy nagyszerű közösség, miért nem jön el minden hajléktalan a kerületből?

József: Mert nem merik felvállalni Istent. Azt sem tudják, ki Ő. Inkább kiülnek a padra, egymással beszélgetnek felületes dolgokról és isznak. Ha begubóznak, már csak fizikai értelemben élnek. Sablonná válik az életük. Ezért van szükség az ilyen közösségekre.

Izabella: Jézus azt mondta, szegények mindig lesznek köztetek. Abban kellene fejlődni, ahogy hozzájuk állunk. A hajléktalanellátó-rendszernek gyakran hiányossága, hogy kevés a készség, a képességfejlesztés és a közösségépítés. A szociális szakemberek többsége extrán leterhelt, ami érthető is.

Az alapszükségletet ugyan mindenki megkapja, de ez a többségnek nem elég ahhoz, hogy felálljanak.

Gondoljunk csak bele: ha tőlünk is elvennének mindent, nem lenne se anyánk, se apánk, se társunk, se gyermekeink, se otthonunk, se hitünk, mi adna erőt, hogy reggel felkeljünk? Motivációt, feladatot, szeretetet, valahová tartozást kell nekik adni. A hajléktalan emberekkel való foglalkozásnak talán ez lehet a kulcsa a mi közösségünk szempontjából! Kis közösségekben, a lélekre is fókuszálva foglalkozunk velük. Sok mindent meg tudnak csinálni, mosnak, főznek, takarítanak, felolvasnak. A lényeg, hogy legyen kiért megtenniük!

Antal atya: Fel lehet állni a hajléktalanságból. Fel tud bárki, aki akar, de ehhez neki is tennie kell, és valóban elengedhetetlenül szükséges a kísérés.

Új Fészek Egyesület

Szabadtéri szentmise Csobánkán. (Fotó: Új Fészek Egyesület)

Izabella: Jellemzően azok a hajléktalanok tudnak visszaintegrálódni, akik mögött ott áll a család vagy valamilyen egyházi közösség. Lélek nélkül nem lehet az emberre tekinteni. Az is tud tenni, akinek se keze, se lába – ha van kiért. Identitáskérdésként tekintünk a hajléktalanságra, igyekszünk éreztetni velük, hogy tartoznak valahová, ahol szeretik és elfogadják őket.

– Lelkileg nem nagyon megterhelő ilyen sok nehéz sorsot látni?

Izabella: Amikor tehetetlen vagyok, megszólítom Istent. Bízom abban, hogy nem ad annál többet, mint amit elbírok. Meg kellett tanulnom feldolgozni a halált, testi lelki betegségeket. Az a fontos amit az ITT ÉS MOST-ban tudok adni, a többi Isten dolga.

Egészen az első pillanattól fogva Ő hívta életre ezt a közösséget, és most is Isten Lelke az aki vezet minket. Ő segít vinni a terheket.

És bízom azokban a hajléktalanokban is, akik eljönnek hozzánk. Nagyon erősek. Szakmailag kapunk rendszeres segítséget a Pronon Alapítványtól a szervezetfejlesztés keretein belül.

– Nehezebb kihívás egy papnak Isten szeretetét közvetíteni egy rettentően sokat szenvedett, fedél nélküli embernek, mint egy jó körülmények között élő hívőnek?

Antal atya: Nem annyira nehéz, hisz Jézus is hajléktalannak született. És mindenkiért meghalt. Én elsősorban az embert látom bennük, nem a hajléktalant. Ami nehéz, az inkább a közösségen belül tapasztalható megosztottság. Néhányan azt mondták, nem jönnek ide misére, mert nem hajlandók oda ülni, ahol előtte hajléktalan ült. Maga az egyházközség is képes lenne már azáltal gyógyítani, hogy befogad. Fontos lenne, hogy maga a közösség is értékelje őket. Ezért is próbálunk tenni, például azzal, hogy ők is beszállnak a pásztorjátékokba karácsonykor. Ha a plébániaközösség is befogadó közösséggé válik, akkor mindenkinek helye van. A hajléktalanoknak is. A megszólítás csak így működik.

Hajléktalanok és segítők együtt a karácsonyi pásztorjátékon. (Fotó: Új Fészek Egyesület)

– Miért elengedhetetlen az istenhit a talpra álláshoz?

Antal atya: Isten a saját hasonlatosságára teremtette meg a férfit és a nőt. Nekünk a jövőnk, a reményünk Istenben van elrejtve. Akinek nincs hite, szegényebb, és kevesebb a kapaszkodója.

– Önnek hogyan segített a hit az újrakezdésben, József?

József: Amikor még nem ismertem a közösséget, nem is tudtam semmit Istenről. Aztán rájöttem, hogy szükségem van rá a lelki békémhez. Meg akartam békélni önmagammal. Ha nem látnám Őt tisztán magamban, ha nem érezném, hogy bennem van, más ember lennék. Isten átértékelte a gondolatrendszeremet, akárcsak a közösség. Számomra a közösség jeleníti meg Istent, velük érzem azt, hogy itt van közöttünk.

Mizsei Bernadett

A rabszolgakereskedelem nem a múlté – a prostitúcióban is testet öltött