Surján László: Új hajnal bölcsője

Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország harminc éve indult el azon a közös úton, amelyen hol lassabban, hol gyorsabban ma is halad. Együttműködésük talán a legerősebb az Unióban. Sőt, mondhatni, divatba jött Közép-Európa egésze – jóllehet némelyek még a létét is kétségbe vonják… Földrajzi valóját persze nem lehet tagadni, de történelmében sokan csupán a periférián tengődést látják, vagy épp kompországokat emlegetnek. 2004-ben végre kikötött a komp – de nem pihenhetünk; el kell indulni a felzárkózás, a Nyugattal való teljes egyenlőség felé. Annak idején nem láttuk meg a veszélyt, hogy ebből anyagi egyenlőség aligha lesz, teljes feloldódás és arculatvesztés azonban könnyedén lehet.

Jó lenne tudni, hogy Magyarországon hányan törődnek egyáltalán Közép-Európával, s akik törődnek, vajon milyen jövőt szánnak neki? Egységes Uniót akarunk, egyformává gyúrt országokból – vagy két erő együttműködését, melyben az eltérő történelmi tapasztalatok közösen járulnak hozzá a jövő kialakításához?

2004-ben, amikor a beérkezettség érzésével eltelve ünnepeltük uniós tagságunkat, még otthon éreztem magamat Strasbourgban és Brüsszelben is. Ha akkor megkérdezték volna, hogy a nyugati vagy a keleti „féltekéhez” tartozom, egyértelműen – sőt a kérdésen kicsit fel is háborodva – a Nyugatot említettem volna. Ma már sokkal óvatosabb vagyok. Nyugat- és Közép-Európát csak úgy szabad integrálni, hogy mindkettejük értékei megmaradjanak. Két évtizede szemtelenségnek és botorságnak tartottam volna megkérdezni, hogy mik Nyugat-Európa értékei. Ma már sajnos úgy látom, hogy régi értékeit elveszítette ez a pár évszázada még a világ vezető erejének tekintett térség. Ma Európa sem gazdaságilag, sem katonailag, de még kulturálisan sincsen az élvonalban.

Nyilván túlzás volna kételkedni a nyugati értékek létezésében. Azt viszont tudatosítanunk kell, hogy a szívünkhöz közel álló, reményeinket hordozó Közép-Európának egy rohamosan változó, egyre kevésbé vonzó Nyugat-Európa a „házastársa”.

Mi lesz így Európa jövője? A „Közép-Európa magyar szemmel” című, tavaly megjelent tanulmánykötet szerzői (Bába Iván, Gyurcsik Iván és Kiss Gy. Csaba) feltették a kérdést: Valóban Közép-Európában dől el Európa jövője?

Nem a mérhetetlen nagyravágyás kifejezése már maga a kérdés is? Netán a történelmünk során sok baj okozó magyar gőg jele? Nem. A szerzők három lehetséges jövőkép alapján három feleletet adnak. Az optimista jövőkép szerint nyugatiak és keletiek egyre jobban megismerik, megértik és tisztelni kezdik egymást, kialakul az egy hajóban evezünk érzése és a belső kohézió. A második változat: Közép-Európa gazdaságilag erősebb, politikailag egységesebb lesz, érdekérvényesítő képessége révén éri el céljait. Feszültségek árán ugyan, de az eredmény erős, a világméretű versenyben a helyét megálló Európa lehet. A harmadik változatban megerősödik a „mag-Európa” – mi maradunk a periférián, ezáltal pedig a „többsebességes Európa” a kvázi-szétesés felé halad.

A közép-európaiaknak elegük lesz a felvevőpiac szerepből, illetve abból, hogy olcsó, ugyanakkor minőségi munkaerővel lássák el a nyugatot. Épp hogy megszabadultak a szovjet halálos ölelésétől – nem akarnak cseberből vederbe kerülni.

Jelenleg a nyugatiakkal egy hajóban evezünk, de nem egy irányban. Nyugaton erős individualista fordulat zajlik, teret nyert az antropológiai forradalom. Már nem a szovjet típusú természetátalakítás terveit dédelgetik, hanem magát az embert alakítják át, megadva akár a nem szabad megválasztásának jogát is, felelőtlenségnek tartva a gyermekvállalást, „hiszen épp az embernek az egyik legnagyobb az ökológiai lábnyoma”… Az elmagányosodott öregek keservét eutanáziával orvosolják – nem fogadják el, hogy a gyermekeknek példaképekre, apára és anyára van szükségük; vallásszabadságot hirdetnek, azt azonban nem tűrik, hogy valaki keresztény meggyőződése szerint éljen. „Liberalizmusuk” ellenére büntetik azokat, akik a fentieket elutasítják. Ez az intolerancia a gátja Nyugat- és Közép-Európa egységének. Ha másképpen nem megy, gazdasági nyomásgyakorlással vagy éppen nemzetközi bírósági aktivizmussal beleszólnak olyan ügyekbe is, melyekben sem a jelenleg érvényes szerződés, sem a szubszidiaritás elve alapján nincs illetékességük. Ez pedig a szakítás veszélyét hordozza magában – s e tekintetben a Brexit hosszú távú eredménye, illetve tárgyilagos értékelése szolgál majd sok tanulsággal.

A jelenlegi antropológiai forradalom kimenetele alapvetően befolyásolja a fenti válaszokat. Közép-Európában ez a forradalom már jelen van, de nem áll győzelemre. Ha Közép-Európa is beáll az antropológiai forradalom hívei közé, akkor úgy átalakul a mai Európa, hogy „az édesanyja sem ismer majd rá”. Feladja elveit, értékeit, és lelkes építője lesz annak a furcsa, új világnak, amelyben még a sportból, sőt a nyelvből is kiirtják a nemi különbözőségeket. Nem lesz He és She, sem Er és Sie. (Esetleg javasoljuk a magyart mint kötelező nyelvet az egész Unió számára, hiszen nálunk csak Ő van.) Ez a negyedik változat.

Az ötödik, egyben a szememben legjobb válasz, hogy megindul és győz az antropológiai ellenforradalom. Ugyanis a természetellenes dolgok nem tartósak, a józan többség ellenáll az abnormitásnak. A legközelebbi magyar parlamenti választás alighanem a negyedik és az ötödik jövőkép közötti választás lesz. Túlzó önbizalomról árulkodni tehát azt képzelni, hogy a józan ész nevében, a normalitásért síkraszálló ellenforradalomnak Közép-Európa lehet a központja? A kicsinyhitűségünket le lehet, sőt le is kell győzni.

Egy lengyel – igaz, nem akárki – már megrengette a világot azzal, hogy kimondta: Ne féljetek! Valakinek ki kell mondania azt is, hogy a mai királyok mezítelenek. Bátorításul idézzük Zygmunt Krasiński verssorát: „Lengyelország, Lengyelország, sírod csupán / új hajnal bölcsője volt.”

Figyelve a nyugati világ – ide értve az egész Észak-Atlanti térséget – történéseit, könnyen úgy érezhetjük, hogy csak a felszínt látjuk, a mozgatórugókat viszont nem. Márpedig a bajt a gyökerestül kell kitépni, különben újra felbukkan majd.

Úgy tűnik, az antropológiai forradalom támogatói – és talán mozgatói – közt ott vannak a nagy világcégek. 2015-ben egy híradás szerint az Egyesült Államok minden cége az egyneműek házasságának elismerése érdekében írt levelet a Legfelsőbb Bíróságnak[1]. Ha a minden cég kifejezés talán túlzás is (kevesebb mint 400 aláíróról beszélünk), azért az óriások – mint például a Coca-Cola, vagy épp a General Motors – köztük voltak. Egyesek szerint azért, hogy a sajtó ne támadhassa meg őket a „homofóbia” vádjával. De a sajtó mögött is ott áll a nagytőke. Mivel a kulisszák mögé nehéz belátni, az emberben felmerül, hogy talán most, amikor még a világméretű járvány sem volt képes megállítani a hihetetlen mértékű tőkefelhalmozódást, azt az erkölcstelen gazdasági rendet, melyről Ferenc pápa nyíltan kimondta, hogy öl – tehát hogy ilyenkor jobb ha az emberek az antropológiai forradalmat vívják ahelyett, hogy a szociális igazság megteremtésével foglalkoznának…

Végül azt is jó lenne tudni, hogy vajon ki fekszik a Krasiński-féle vers „új bölcsőjében”. Sajnos nem tudjuk. Talán egy szerencsétlen gyermek, akinek késő kamaszkoráig kell várnia, amíg nemének megfelelő ruhát hordhat, és eldöntheti, hogy fiú-e vagy leány. De lehet a bölcsőben egy reményteljes újszülött is, akit egy észhez és Istenéhez tért világ vesz körül. Mert a mai gondok egyértelműen abból fakadnak, hogy pár évszázaddal ezelőtt kirekesztettük Istent az életünkből.

Biztosak lehetünk viszont abban, hogy előbb-utóbb tömeges megtérés, vallási megújhodás vet véget ennek a mai őrületnek is.

Jelenleg egy vallástalan, azon belül erősen keresztényellenes korszakban élünk; harsány hangon  hirdetik a teljes vallásszabadságot, de képtelenek tudomásul venni, hogy napjainkban keresztények tömegeit gyilkolják meg pusztán azért, mert keresztények. A politikailag korrekt nyelvben erről már beszélni sem lehet. 2019 Húsvétján Barack Obama, a Sri Lanka-i vérengzés kapcsán talán először használta a húsvétimádók kifejezést. Pár órával később Hillary Clinton így fogalmazott: „Ezen a sok hit számára szent hétvégén egységesen ki kell állnunk a gyűlölet és az erőszak ellen. Imádkozom mindenkiért, akit a mai Srí Lanka-i húsvét imádók és utazók elleni szörnyű támadások érintenek[2].” Imádkozni tehát lehet – de a keresztény szót kiejteni tilos…

Számos példát lehetne még hozni, nem csak Obama és Clintonné egyéni akciójáról van szó. Ahogy a vallásos, de nem keresztény Dennis Prager bemutatta, az iszlamofóbiáról nyíltan beszélnek és azt mélyen elítélik. Minden, az iszlámot érintő kritikát vagy vádat a fehérek rasszizmusának minősítenek. Ha rákeresünk az islamophobia kifejezésre, 6 480 000 találatot kapunk, a christianophobia szóra pedig ennek 7 ezrelékét: 43 600-at. Ugyanakkor teljesen egyértelmű, hogy bár sok vallásos embert üldöznek a világban, korunkban a vallásüldözés legnagyobb mértékben a keresztényeket érinti[3]. Miért félnek a keresztényüldözés kifejezéstől, mint ördög a szenteltvíztől? Józan ésszel nehéz megérteni. Kit zavar a közterületen, az olasz iskolákban, vagy a nők nyakában a kereszt?

Az európai Parlament egyházakkal való kapcsolattartásért felelős alelnökeként többször is tárgyaltam muszlim vezetőkkel. Mindannyian kifejtették, hogy őket a keresztény jelképek egy kicsit sem zavarják; Jézust nagy prófétának tartják, miért ne lehetne a születésnapját ünnepelni? A keresztény jelképek eltüntetését szorgalmazó vad szekularisták mindeközben a muszlimokra hivatkoztak…

Ebben a felbolydult világban a keresztényeknek vállalni kell az ütközést, vagyis – rossz szó, de egyelőre nincs jobb – a kultúrharcot. Ki kell állnunk a józan ész mellett, tudva, hogy ezzel üldöztetésnek tesszük ki magunkat. Nem szabad meglepődnünk, hiszen Jézus megmondta előre (Jn 15, 20). A kérdés csak az, hogy vállaljuk-e.

Vállalni kell az új hajnalért. A bölcsőben fekvő kisdedért.

 

Surján László
a KDNP tiszteletbeli elnöke

 

[1] Every US company arguing for the Supreme Court to legalize same-sex marriage — Quartz (qz.com)

[2] https://twitter.com/HillaryClinton/status/1120013694073810944?s=20

[3] Civitas: Institute for the Study of Civil Society Christianophobia