A tolerancia nem úgy keresztény erény, ahogy sokan gondolják

Gyakran találkozni olyan kommentekkel és egyéb megnyilvánulásokkal, amelyek megfogalmazói a toleranciát kérik számon a keresztényeken. Csakhogy ez nem kisebb bornírtság, mint egy almafán számonkérni, hogy nem körtét terem.

Az egész félreértés a hamis szeretetfelfogás elterjedésével kezdődött.

A liberálisok szerint a másik botlásainak, hülyeségeinek, tévedéseinek elnézése, valamint a (mellesleg szintén félreértelmezett) szabadság lehető legnagyobb mértékű biztosítása jelenti a nagybetűs szeretetet. Az Egyház ezzel szemben egy óvó, gondoskodó szeretetet hirdet, azt, amellyel a mennyei Atya szereti az embert. Vagy amellyel egy szülő szereti a gyermekét. És bizony a szülő olykor ráripakodik a gyerekre – például akkor, ha az a villát épp bele akarná dugni a konnektorba… Vajon ettől a szülő intoleránssá válik? Természetesen nem.

Ugyanez a helyzet az Egyház és a világ viszonyát tekintve. A keresztény élet lényegéhez tartozik, hogy mindenkor vigyázunk embertársaink lelki üdvére. Ez pedig nyilvánvalóan azzal jár, hogy az eltévelyedéseket kárhoztatjuk, a minőségi életet pedig megköveteljük szeretteinktől és felebarátainktól. Ahogyan a nagy katolikus bölcselő, Louis de Bonald írja:

A keresztény vallás semmit sem tolerál: nem tűri meg a rosszat, mivel megtiltja azt; sem a jót, mivel azt megparancsolja.

Botlások persze mindig előfordulnak – és itt kerül képbe a megbocsátás erénye és a bűnbánat szentsége. A legjobban talán ezen a vonalon érzékeltethető a liberális és a keresztény „tolerancia” közötti különbség. Ezt a jelentős különbséget az Egyház egyik legnagyobb zsinat előtti tomistája, Reginald Garrigou-Lagrange így fogalmazza meg:

Az Egyház elvekben intoleráns, mert hisz, és a gyakorlatban toleráns, mert szeret. Az Egyház ellenségei elvben toleránsak, mert nem hisznek, és a gyakorlatban intoleránsak, mert nem szeretnek.

Ez az elvi intolerancia a kereszténység lényegéhez tartozik, így aztán a liberális „széplelkeknek” teljesen felesleges lépten-nyomon számonkérniük az Egyházon az általuk félreértelmezett toleranciát. És ez szól mindazoknak a keresztényeknek is, akik úgy hiszik, akkor válnak jó krisztuskövetővé, és akkor mutatják meg az Egyház szeretetét, ha hagyják embertársaikat ballépések sorát elkövetni – ha asszisztálnak mások bűnös életéhez.

Sajnos nagyon sok keresztény is az utóbbit várná el az Egyháztól, holott XVI. Benedek pápánk világosan fogalmazott ez ügyben, amikor így szólt:

A katekizmust nem azért írták, hogy neked tetsszen. Nem a mostani életedet teszi könnyebbé, hanem új életet követel tőled.

Ha már katekizmus: sajnos a keresztények nagy része nem ismeri a saját vallását, így hát természetes, hogy tolerálja az eltévelyedéseket. Hiszen a miérteket nem látja, nem érti. Szent X. Piusz pápa már Acerbo nimis kezdetű enciklikájában, a 20. század legelején felhívta a figyelmet arra, hogy a legnagyobb probléma a hitbéli indifferentizmus, a hittani képzetlenség.

A keresztények lába alatt nincs szilárd világnézeti talaj, így szilárd meggyőződésük sem lehet. Ahogy a nagy angol katolikus filozófus, Gilbert Keith Chesterton mondta:

A tolerancia a meggyőződés nélküli ember erénye.

És ebből rögtön el is jutunk egy újabb nagy katolikus bölcselő gondolatához:

A művelt embernek kötelessége intoleránsnak lenni

– így Nicolás Gómez Dávila. Hiszen a koherens világnézet kialakítása, az okok és okozatok összefüggésének feltérképezése komoly szellemi munkát igényel: magyarán művelődés nélkül nincs meggyőződés.

Az „intolerancia” az egyének lelki üdve mellett a társadalom egészét is szolgálja; egy egészséges közösség nem tűri meg magában a deviációt, a normalitástól és a közösséget szervező értékektől való eltérést. Amennyiben mindenki elkezd külön utakon járni, a közös értékek elhalványulnak, a társadalom pedig szétesik. Ezt az alaptételt már a kereszténység megjelenése előtt is ismerték. Arisztotelész szerint például

A tolerancia és apátia egy haldokló társadalom erénye.

Ne feledjük: Krisztus sem volt toleráns, amikor ostorral verte ki a kufárokat a templomból!

 

Chvála Márton