Mandela pont akkora hős, mint Che Guevara

Dél-Afrikában, amely egykor gazdasági nagyhatalom és atomfegyverrel rendelkező állam volt, és a nemzetközi ellenszél dacára is prosperált, ma évente nagyjából 21 ezer gyilkosság történik. Az ANC-nek (Afrikai Nemzeti Kongresszus) igaza volt abban a ’90-es évek elején, hogy a fehéreknek nem lesz olyan rossz az új rendszerben, mint a feketéknek volt az apartheid alatt – ugyanis a fehéreknek most sokkal rosszabb.

Az egy évtizede anarchiába fulladt Irakban nagyjából 50 százalékkel kevesebb gyilkosságot követtek el, mint amennyi jelenleg Dél-Afrikában a búr farmerek ellen történik.

Csakhogy Európában valahogy nem PC arról beszélni, hogy valahol mérhetetlen brutalitással számolnak le a fehérekkel. Hiszen csak fehérekről van szó, azokat meg mindenképpen helyrehozhatatlanul súlyos bűnök terhelik, a kolonizációval olyat húztak maguknak a kozmikus karmabingón, ami az örökkévalóságig megváltotta jegyüket egy horrorvasútra. Ez van, tessék méltósággal kihalni!

Ehhez pedig a nemzetközi jobboldal olyan simulékony formációi, mint például a brit konzervatívok, örömest adják a háttértáncot. Beszédes volt a pár évvel ezelőtti reakciójuk is, amit a fehérek földjeit államosítani igyekvő kormányzatnak adtak a kommunistákat idéző tervezetet olvasván. Nem nagyon zavartatták magukat.

Szeretjük az egyenlőség harcosait ünnepelni, mindenki fontos és értékes, minden különbség védendő érték – egészen addig, amíg nem fehérekről, heteroszexuálisokról, vagy keresztényekről beszélünk. Ezek ugyanis meghaladott, pre-egyenlőség-fogalmak. A poszt-egyenlőség világrendje nem lehet elfogadó ilyen retrográd tartalmakkal szemben. A nyugati kultúra lassan egyet jelent az elfogadás és az egyenrangúság nivelláló folyamataival, ám ettől még a materiális világ létezése óta az ember mindig hősökre vágyott, akiket tisztelhet, akikre felnézhet, akiktől ihletet kaphat és akiknek panteont építhet.

Héroszokra és az általuk megtestesített ethoszra vágyunk, mióta világ a világ.

És itt kanyarodunk vissza Mandelához. Mert az, hogy ő és hasonszőrű társai – mondjuk Che Guevara – ma inspirációs idézetek elkoptatott sordíszei, egyenpólókon szereplő sztárok, ennek a nivellációs folyamatnak a terméke.

Nem bírunk dűlőre jutni afelett, hogy aki egy igazságtalan állapot ellen harcol, az nem kap felmentést egyetlen tette alól sem csak azért, mert szeretnénk Robin Hoodnak látni.

Mandela nem egy álmodozó tekintetű, angyali arcú, a világ jobbá tételéért harcoló, legjobb esetben is naiv fantaszta volt, amilyennek a propaganda beállítja, hanem a fennálló rend ellen fegyveres harccal is küzdő kriptokommunista. Jobb helyeken az ilyeneket terroristának hívják – és minél hamarabb, a lehető leghosszabb időre kivonják őket a forgalomból. Bizonyos esetekben, ha a világ kereke számukra pozitívan fordul, akkor persze be lehet mindezt úgy állítani mint a szabadságért végzett, a hatalom által kíméletlenül félbeszakított munkát, csak a végén senki sem jár vele jól.

Mandela 1961-ben megalapította a Nemzet Lándzsája nevű terrorcsoportot, amely bevallottan egy földalatti katonai szervezet volt, és vezetői egyértelmű célként fogalmazták meg, hogy szabotázsakciókkal próbálják kicsikarni az általuk óhajtott célokat. Tudjátok, mint a Fekete Szeptember, az IRA, az ETA és az ehhez hasonló társulások.

Gyilkosokról beszélünk, akik ártatlan emberek vérében gázolva igyekeztek jobb világot elhozni elmebeteg követőik részére.

Ehhez lazán kapcsolódik, hogy az ANC fegyvereseinek kedvenc kivégzési módja az ún. nyaklánc-módszer volt. Ez abból állt, hogy az elfogott fehér bőrű ember nyakába egy petróleumba mártott autógumit raktak, amit ezek után meggyújtottak. A haláltusa gyakran 15-20 percre is elnyúlt. Erről a gyilkolási módról később, nyilvános fellépésein sokat beszélt Mandela véreskezű felesége is, persze csak azután, hogy elénekelték a ma is közkedvelt, Öljétek meg a búrokat! című nótát.

Íme egy kommunista, világjobbító kísérlet! Csak azt kéne már megélni, hogy nem adott országokban kísérleteznek a megfelelő társadalomért a srácok, hanem valami lakatlan szigeten, egymás ellen, aztán akik a végén megmaradtak, azokkal már egy speciális helikopterekkel felszerelt egység is elbánik.

1962-ben Mandela végigturnézta Afrikát – ennek a menetnek éppen most, pár napja volt az évfordulója –, hogy pénzt gyűjtsön fegyverekre, végül – ki érti ezt a civilizálatlan viselkedést? – amikor hazaérkezett, a hatóságok azért mégis megtudakolták tőle, hogy miért szeretné csatatérré változtatni az országot…

Így amikor 1963-ban lecsaptak a szervezkedésre, kiderült, hogy Mandeláék az ANC-t, a dél-afrikai kommunistákat és a Nemzet Lándzsáját összefogva azon dolgoztak, hogy több tízezer szovjet gyártmányú aknát és több mint 200 ezer, szintén szovjet kézigránátot hozzanak az országba.

Feljegyzéseket találtak arra vonatkozóan is, hogy a keleti blokk országai és a Szovjetunió pénzelte volna egy kommunista forradalom kirobbantását Dél-Afrikában.

Lehetetlen feltételezés, ugye? Hiszen a 20. század második felének dél-amerikai és afrikai történelme nem azt bizonyítja fényesen, hogy a hidegháborút szatellitállamokkal vívták a nagyok, és töménytelen pénzt öntöttek egy-egy pártba, hogy bizonyos narratívákat érvényesítsenek… És amennyiben a kommunistákról volt szó, akkor ennek a fegyveres harc is részét képezte. Sajnos az esetek jelentős részében nem olyan nevetséges jelei voltak ennek, mint, mondjuk, Gus Hall politikai karrierje.

Mandela tárgyalásán a bizonyítékok között szerepelt az általa írt, Hogyan legyünk jó kommunisták című szamizdat kézirat is. A tényeket azért fontos megismerni, mert így megtudhatjuk, hogy Mandelát terrorizmus miatt ítélték életfogytiglanra, és nem azért, hogy később Beyonce valamelyik érzelmes nótájára összevághassanak egy klipet az idős totyogásáról, ahogy Obamával találkozik, és ennek hatására a gettóban hirtelen mindenki a kosárlabda és a rap mellett dönt a heroin és a bűnözés ellenében.

A politikai folyamatok aztán úgy alakultak, hogy Mandeláék kerültek a győztes oldalra. Az 1970-es években a nemzetközi közösség évente dollármilliókkal támogatta az ANC-t, a későbbi lazulással pedig már Moszkva is teljesen nyílt módon adományozhatott 1985-ben szintén súlyos pénzeket a pártnak.

Bekövetkezhetett volna egy békésebb, minden félnek gyümölcsöző átmenet is, ami az addigi, kétségkívül súlyosan jogsértő állapotnak úgy vethetett volna véget, hogy utána a fehér népesség ne váljon páriává, de ez Dél-Afrikán kívül szinte senkinek sem állt érdekében.

Mandela politikájának pártolói minderre azt mondják, hogy lehetett volna minden sokkal rosszabb is, hiszen – érvelnek –, ha nem Mandela a főnök, akár polgárháborúba is süllyedhetett volna az ország. Ez az érvelés kísértetiesen hasonlít azon komcsik tirádájára, akik Kádárt azzal mentegetik, hogy ha nem ő vezényli le a megtorlásokat, még sokkal tragikusabbá válhatott volna a leszámolás. Ilyen dumák se mentséget, se felmentést nem adhatnak, ez teljesen nyilvánvaló. Mindenkit azon döntései alapján ítélünk meg, amelyeket megtesz, és nem azok alapján, amelyeket esetleg másvalaki másképp is megtehetne.

Egyszer majd minden történelmi szereplő az őt megillető helyre fog kerülni. Legalábbis bízzunk benne.

 

Trombitás Kristóf

 

Kiemelt képünk forrása: Pixabay